Nos, több dolgot is mondanék. Egyrészt tényleg sajnálom, hogy még mindig nem hoztam a kérdezz-felelek-et, de egyszerűen mindig kimarad. Remélhetőleg a héten már sikerül elkészülnöm vele, legalábbis szándékomban áll végre megcsinálni... Másrészt mint látjátok, megint új a design (ha nem látjátok, mert telefonról vagytok, itten lesz egy kép), a hatszáztizenkettedik alkalommal is, de most már tényleg szándékomban áll ennél maradni, mert rengeteget dolgoztam vele, főleg a fejléccel, pluszba azt hiszem, még nem álltam rá készen, hogy egy kész sablonnal elkezdjek variálni, de hát egyszer mindent el kell kezdeni, meglehet nem most kellett volna, mert már majdnem nem is lettem kész, és az új résszel késni meg nem igazán akartam. Na de végül is minden összejött, és ez a lényeg (pluszba a családban egy elszakadt ínszalag, egy kificamodott boka és nekem egy meghúzott váll :D ) Lényeg a lényeg: Jó olvasást!
Giger
Mind a hárman ott álltunk, ismeretlen fegyverek szoros gyűrűjében. Cali lassan becsukta a szemét és kifújta a levegőt, jelezve, hogy egészen biztos benne; most aztán nyakig benne vagyunk.
Giger
Mind a hárman ott álltunk, ismeretlen fegyverek szoros gyűrűjében. Cali lassan becsukta a szemét és kifújta a levegőt, jelezve, hogy egészen biztos benne; most aztán nyakig benne vagyunk.
Militis először megragadta a kardját,
és meglazította a hüvelyében, de erre a támadóink csak közelebb
jöttek. Megadóan leengedte a kezét, közben láttam az arcán,
hogy ideges.
Én csak álltam ott, mint valami
szerencsétlen, és a szememmel azt a lányt kerestem, akit a
gondolatok világában láttam. Egy ideig esélyem sem volt
megtalálni, mert távol álltak tőlünk és sötét volt, nem
tudtam kivenni az arcokat. Aztán áttörte a gyűrűt, és közelebb
lépett hozzánk. Úgy tűnt, ő a többiek vezetője, ugyanis
felmutatta a kezét, és mindenki leeresztette a fegyverét. Távolabb
még többen mozogtak.
– Egy catus – mondta ravaszul
mosolyogva. A szeme furcsán csillogott. – Mily meglepő! Ritkán
látni ilyet errefelé. Mi a származtatásod?
– És neked mi közöd hozzá? –
kérdeztem vissza. Nem akartam már most komolyabb konfliktust, de
mivel fogalmam sem volt, hogy mi a válasz, ezt láttam a legjobb
megoldásnak.
– Érdekes – suttogta, és
körbejárt minket. – Nem fogod megmondani. De ők igen –
hirtelen megfordult, ás rámeredt két társamra. – Halljuk, kik
vagytok?
– Táltos vagyok – felelte büszkén
Cali, és kihúzta magát. – Ruin.
– Ruin! Hát ez aranyos – megint
elmosolyodott, de nem fűzött hozzá mást. Helyette Militis felé
vette az irányt. – Veled már kicsit nehezebb lesz, de te is
elmondod, tudom. Végigjátsszuk a büszkeségjátékot, vagy inkább
felelsz most?
– Szeretsz játszani – vágta rá
megvetően a lány. – Megmutatni, hogy szerinted magasabb rendű
vagy, csak a rálinod és származtatásod miatt.
– Tehát te már sejted, mi vagyok.
Úgy leszünk kvittek, ha elmondod, te mi vagy, és honnan származol.
– Prolitator, és nem hiszem, hogy a
származtatásom bármit is befolyásol.
Csendben meredtek egymásra, mi pedig
csak néztük a néma párbajt. Végül az idegen lány megint tett
egy gyors fordulatot a saját tengelye körül, és rám nézett.
Most jobban meg tudtam vizsgálni az arcát. Meglehetősen szép
vonású volt, szeme titokzatos, sötét színű. A nyakában
rengeteg ranggyűrű lógott. A ruhája sokkal díszesebb volt, mint
másé, akit eddig itt láttam, a haját kontyba fogta, amiből
itt-ott kósza hajszálak álltak ki, a fején egy vékony, szépen
megmunkált fejdísz. Az egész megjelenésében volt valami
különleges. Ha előbb látom, mint ahogy beszél, senki meg nem
magyarázza nekem, hogy rosszak a szándékai.
– Érdekes vagy – jelentette ki, és
az arcomat vizsgálgatta, olyan közelről, hogy az már kifejezetten
zavaró volt. – Keveset látok a jövődből, nagyon keveset.
Honnan jöttél, és mi a célod? – szegezte nekem a kérdést.
– Csak annyi kérdést válaszolok
meg neked, amennyit te nekem.
Megrebbent a szeme, és úgy festett,
nem tud mit mondani. Továbbra is csak engem nézett, de a következő
szavak már nem nekem szóltak.
– Kutassátok át őket! Vegyetek el
mindent, ami fegyverként használható!
Levették a táskánkat, mindent
lekötöttek az öveinkről, és egy kupacba hajigálták. Aztán egy
hátrébb álló ember összeszedte egy zsákba.
– Nem tudom hogyan jutottatok át a
határon, de semmi keresnivalótok itt – ezt már hangosabb, és
határozottabb hangon mondta, és levette róla a tekintetét. –
Most velünk jöttök. Az Uralkodó igazán boldog lesz, kevés catus
van, és mit hoz a szerencse? – körülnézett az emberein, aztán
megint engem vett célba, és úgy sziszegte: – Én találok egyet!
– rövid szünetet tartott. – Kötözzétek meg őket! –
parancsolat, és kiment a gyűrűből.
A parancs nyomán hátrahúzták a
kezemet, és szorosan összekötötték. Nem láttam, de tudtam, hogy
a két lánnyal is ugyanígy járnak el. Aztán mindhármunkat
hátrébb lökdöstek, és nagy meglepetésemre más foglyokkal
találtam magam, őrökkel körülvéve. Álltak ott vagy húszan,
összekötött kézzel, szakadt ruhákban. Némelyikük szörnyen
fáradtnak tűnt. Nem sokkal mögöttünk kocsik voltak, amiket nem
tudtam pontosan, mi húzott. Óriás kutyákra hasonlítottak, de
mégsem azok voltak... A szemük nagy, egyetlen világoskék folt,
semmi más, és atestük nem tűnt egészen tömörnek, de
árnyszerűnek sem. Gyönyörűen, mégis rémisztően festettek.
Hárman voltak, három szekérre. Ezeket pedig mindenféle
csomagokkal rakták meg, zsákokkal, élelemnek tűnő csomagokkal,
táskákkal.
– Ennél jobb már nem is lehet! –
dohogott Militis.
– Én úgy érzem, lesz még ennél
rosszabb is – mondtam.
– Angela? – valaki a nevemet
mondta, nem sokkal mögöttem. Megfordultam, és egy nagyon ismerős
arccal találtam szemben magam.
– Kalinia! – sikoltottam, mire a
másik két lány pisszegni kezdett.
– Azt hittük már rég beértek
veled! – lelkesült fel Cali, és végigmérte a lányt. A ruhája
piszkos volt, és egy-két helyen el is szakadt, de baja látszólag
nem volt. Az arcán megkönnyebbült mosoly terült el.
– Normális esetben biztos beértek
volna – mondta –, de meg kellett várnunk, amíg megoldják a
határt, meg aztán eléggé sok gondjuk akadt útközben. Többen is
megpróbáltak elszökni, és nem csak ti követtetek ám minket. De
azt hittem, hogy amikor elintézték a határt, végleg leráztak
mindenkit. Hogy jöttetek át?
– Ez egy kicsit hosszú, és most van
más bajunk is – felelte Militis válasz helyett. – Például ez
a kisebb sereg itt közvetlen körülöttünk.
– Na nem mondod? Szerinted én nem
gondolkodtam rajta? Kis híján egy hete itt vagyok velük.
– De most tudunk rajta négyen
gondolkodni. És négyünk közül van egy catus is.
– Én már az elején gondoltam –
nevetett Kala. – Mondtam is, csak ők meg jöttek ezzel a nem
biztos szöveggel. Hogy derült ki?
– Az kínos téma – vágtam rá,
mielőtt a többiek megszólalhattak volna. Nem sok kedvem volt ezt
ecsetelgetni. De persze a lány ennyiből is sejtette, hogy ez nem a
legjobb élmény volt.
– Értem én – hagyta rám. Cali
rögtön témát váltott.
– Ki ez? Aki parancsolgat
mindenkinek. Gondolom a vezető, de a nevét végül is nem mondta
meg.
– A nevét én sem tudom, mert soha
nem használja – kezdte magyarázni Kala. – Mindenki csak
Parancsnoknak hívja, mint valami háborús vezért... Amúgy soha
nem beszél. Kiadja a többinek, hogy mit csináljon, aztán elvonul.
Mindig jóval előttünk megy, ha pedig letáborozunk, sokkal
messzebb gyújt tüzet. Szóval eléggé magának való. Elvileg
Aracas származtatású, de nem nagyon dicsekedik vele, pedig azok
szoktak. Hiszen papíron ők uralkodnak.
– Gyakorlatilag meg nem, és lehet,
hogy ezt szégyenli – fejtette ki Militis, de egy pillanatig sem
nézett ránk. A környezetet és az őröket kémlelte, mintha
folyamatosan menekülési utat keresne.
– Kétlem.
Mindenki rám nézett, és kételkedő
kifejezést varázsolt az arcára. Persze, ez kicsit sem lepett meg.
Miért tudhatnám én? Én tudtam közülünk a legkevesebbet
Evercassról, és ezzel mind tisztában voltunk. Mégis, szinte
biztos voltam benne, hogy igazam van. A Parancsnoknak szólított
lány valamilyen szinten szimpatikus volt nekem, és nem azért,
ahogy viselkedett, vagy amiket mondott, hanem a szeme miatt. Ahogy
Militisről is rögtön megállapítottam a személyiségét, róla
is. Egyáltan nem olyannak látszott, mint amilyennek mutatta magát,
és ennek akkor senki nem bírta volna megmagyarázni az
ellenkezőjét.
– Úgy értem – folytattam – nem
tudhatunk biztosat. Mi van, ha nem azt teszi, amit akar, hanem amiről
azt gondolja, hogy jó lesz.
– És mi a fészkes fenéért lenne
jó, amit most ő csinál? – Militis felvonta a szemöldökét. Én
vetettem rá egy lekicsinylő pillantást, és erre ő érdekes módon
nem reagált, pedig ilyet még soha nem csinált. Talán kezdte
belátni, hogy nem mindig érdemes vitatkozni.
Szépen lassan megindult a tömeg, így
mi sem tehettünk mást. Mondhatni csigatempóban haladtunk, főleg
ahhoz képest, ahogy mi jöttünk eddig. Körülöttünk
beszélgettek, az őrök és a többi fogoly is. De én nem nagyon
figyeltem rájuk. Tekintetemmel a messze elől járó árnyat
követtem, és azon gondolkodtam, miért nem mondja meg az igazi
nevét. Miért halad külön a többiektől, és miért csinálja
ezt? Talán butaság, de nekem szöget ütött a fejemben, hogy
valami nem stimmel vele, és ez kivételesen egy pozitív gondolat
volt. Persze azért egy kicsit kételkedtem is a megérzésemben.
Átlagban kiismertem az embereket, de nem felejthettem el, hogy
megbíztam Rebecában is, pedig nagyon nem kellett volna. Miért
mindig Rebeca jut eszembe...?!
Felderengett bennem egy régebbi emlék.
Gyakran eszembe jutott, és szóról-szóra emlékeztem rá.
– Vivianék nagyon sok dolgot
mondanak rólad.
Rebeca ült mellettem egy padon, az
iskola udvarán. Szavai hatására felgyorsult a szívverésem.
– Ezt meg hogy érted? –
nyugalmat erőltettem a hangomba, pedig egyáltalán nem voltam
nyugodt. Mindig sejtettem, hogy van valami gond, és most úgy
látszott, kiderül. Vágytam rá, hogy megtudjam, de egyben
rettegtem is attól, amit hallani fogok.
– A lányok. Szinte mindenki...
Mindig rólad beszél. Nem szabadna elmondanom.
– De most már igazán
elmondhatnád.
– Szerintük szerelmes vagy
Zackbe, és el akarod venni Hollytól.
Kiről beszélünk? Emberről, vagy
tárgyról? Mi az, hogy el akarom venni? Mélyen beszívtam a
levegőt, aztán kifújtam, hogy egy kicsit nyugtassam magam. Rebeca
hangjában semmi együttérzés vagy szánalom nem volt.
– Azt is mondják, hogy furcsa
vagy. Nem viselkedsz normálisan.
Csengettek. Még egy pár
másodpercig dermedten ültem, aztán a lány oldalán elindultam az
öltözőbe. Testnevelés lesz.
A többiek már bent voltak.
Beszélgettek, nevettek, szórakoztak. Én hirtelen elhatározással
megszólaltam.
– Ha valami bajotok van, mondjátok
a szemembe, és ne a hátam mögött beszéljetek ki!
Nem emeltem meg a hangom, nem voltam
gúnyos. Nem akartam senkit megbántani, csak egyszerűen megbeszélni
a problémát. De ők ezt nem így fogták fel.
– Senki nem beszélt rólad a
hátad mögött! – jelentette ki Mary, és védekezően a magasba
emelte a kezét.
– Akkor aki mondta, bizonyára
hazudik. Miért nem lehet megbeszélni?
Még mindig normálisan beszéltem.
Ők mind az egyik oldalon ültek, én pedig most velük szemben
álltam. Végtelenül kicsinek és jelentéktelennek éreztem magam.
– Hát beszéljük meg! – Vivian
emelt hangon szólalt meg, annyi megvetéssel, amennyit csak képes
volt kihozni magából. – Folyton Kris-szel lógsz, beállsz közé
és Rebeca közé! Mindent bekeversz!
– Én úgy tudtam, az a baj, hogy
Zackkal vagyok sokat – jelentettem ki hűvösen. Minden egyes szó
fájt, amit Vivian kiejtett, mert gyűlölettel beszélt.
– Hát róla is leakadhatnál! Ha
szerelmes vagy, akkor mond meg! De legyél már egy kicsit
felnőttebb, és hagyd békén őket! Gyerekes vagy, nem hagyod őket,
és folyton Rebecát utánozod! Nem tűnt még fel, mennyire elege
van?
– Ezt meg mégis hogyan értsem?!
– már én is emeltebb hangon beszéltem, és közben Rebecát
néztem. – Utánozom? Én ezt... Mi ez az egész?!
De a lány csak bólogatott, és
Vivianra függesztette a tekintetét.
– Miért nem lehetett ezeket
megmondani? – kérdeztem kétségbeesetten, és már szinte
kiabálva.
– Miért nem változtatsz? –
vágott vissza Holly.
– És hogyan? Sajnálom nem vettem
észre magamon, hogy mi az, ami TITEKET zavar, hát hogy
változtathattam volna? Ha nem mondjátok meg, akkor honnan kellene
kitalálnom?
Az már nem is érdekelt, hogy a
vádak, amiket hozzám vágtak, nem is igazak. Folytak a könnyeim,
egyedül álltam ott előttük, és senki nem állt ki mellettem.
Rebeca egyetlen szó nélkül tűrte, hogy porig aláznak, és még
csak nem is zavartatta magát. Remegett a kezem, de ökölbe
szorítottam. Nem akartam, hogy most még gyengének is lássanak.
Benyitott a tanár, én pedig
gyorsan elfordultam. Szó nélkül sorakoztunk, nem akartuk, hogy
kikérdezzenek minket a vitánkról. Egész órán nem szóltak
hozzám, és messzire elkerültek.
És nem ez fájt legjobban. Csalódni
a barátokban – annál jobban semmi sem tudott volna akkor fájni,
és ezek után az a legrosszabb, hogy még én szégyelltem magam, és
én menekültem...
Arra eszméltem,
hogy megállunk. Az őrük tábort vertek, eloldoztak minket, és
körül álltak. Egyértelműen pihenés céljából.
Én mint egy gép,
úgy mentem a többiek után. Nem láttam és nem is hallottam.
– Angela... –
Kala állt előttem, és az arcomat nézte. Aggodalom ült a
tekintetében, és ahogy ott álltam, és a lányra meredtem, úgy
éreztem, nem bírom tovább.
– Képtelen
vagyok elengedni!
Felzokogtam, ő
pedig gyorsan átölelt. Épp jókor, mert a lábam már nem tudott
volna megtartani. A másik két lány segítségével leültetett egy
fa tövébe, aztán szelíden, de mégis, kicsit határozottan
megfogta a vállam.
– Láttál
valamit? Emléket, akármit? – kérdezte halkan.
Felemeltem a fejem, a szemébe néztem,
és alig észrevehetően bólintottam. Aztán kitörtek belőlem a
szavak.
– Szeretném elfelejteni, szeretném
túltenni magam rajta, de nem tudom! Talán csak egy rossz emléknek,
egy kis vitának tűnik, de nem az! Mélyen még mindig bízom benne,
hogy mindent helyre lehet hozni, de közben rettegek tőle, hogy
mégsem... Attól félek, hogy más is el fog árulni, és ez a
gondolat egyszerűen nem hagy nyugodni!
Nem voltam benne biztos, hogy értik,
miről beszélek, de ez most nem érdekelt. Ki akartam adni magamból
azt, ami évek óta nyomja a lelkemet...Kezdtem megérteni, hogy
nincs más megoldás. Érdekes, hogy ez pont most jutott eszembe,
amikor egészen más gondjaim vannak. Talán mert ezt a problémát
el kellett hagynom, hiszen volt helyette ezer másik.
És igen... El kell felejtenem. Talán
soha többé nem jutok fel, ha mégis, akkor sem fogunk már sokat
találkozni, hiszen hamarosan itt a nyár, és az iskola vége.
– Miért okolod magadat? – suttogta
Cali. Elképedten néztem rá. Egy szóval sem mondtam ilyet...
– Tessék?
– Magadat okolod, pedig nem kellene.
Nem te vagy a hibás Angela. Van olyan helyzet, amikor nem tehetünk
semmit. Szeretnénk békét kötni, visszaállítani a rendet, de nem
tudjuk. Van úgy, hogy ez lehetetlen. Lehetetlen, mert az a rend, nem
is volt rend, csak a távoli szemnek. És ha valaki közelebb
merészkedett, láthatta a káoszt. Nem minden barátság igazi. Ez
nem volt az. Csak nehéz elfogadni, mert nincs rá ésszerű
magyarázat.
– De mi az, ami itt ésszerű, igaz?
– mondtam, leginkább hogy magamat is meggyőzzem. – Elvégre egy
olyan világban történik ez, ahol drogos elmebetegeket kell imádni,
csak mert „celebeknek” hívják őket, a nyersanyagok fontosabbak
mint az emberi élet, bárki megalázhat bárkit, ha van elég pénze,
a belső értékek fontosságát hangoztatják, de közben tele a
média szépségtippekkel, az a menő, aki nem tud viselkedni, jól
tanulni szégyen, az utca sarkon álldogálni egy szál semmiben
foglalkozás, ha olyan vagy, mint mások, akkor nincs egyéniséged,
ha nem, akkor különc vagy, szinte senkinek nem számítanak mások,
bár az ellenkezőjét hangoztatják, egy bolygón élnek dúsgazdagok
és éhezők, tízévesek szerelmi bánatban szenvednek, háromévesek
az okos telefonoknak élnek, a szülők nem nevelnek, mert nehéz, és
egyébként sem tetszik a gyereknek, az intelligens ember pedig ássa
el magát, amiért tud valamit. És ezek után én meg vagyok lepve
egy olyan apróságon, mint a szemrebbenés nélkül véghez vitt
hazugság és árulás.
Ahogy a végére értem, már sokkal
határozottabb volt a hangom, de megtelt gyűlölettel. Mert ez nem
volt más. Gyűlöltem az emberiséget, amiért saját magát teszi
tönkre, és közben biztos az igazában; hogy a legjobb irányba
halad. Egyedül éreztem magam, és mégsem. Egyedül, mert tudtam,
senkit sem foglalkoztatnak a gondolataim, nem hogy megpróbálnák
megérteni őket, és mégsem, mert most nem ezek között az emberek
között kellett lennem.
– Mindenhol vannak hibák – szólt
pár perces hallgatás után Kala. – Itt is, és fent is. Ahol van
ész, ott vannak gondok is. És igen, lehet, hogy az embereknél most
ezek vannak többségben és nem a sikerek. De azokat is észre kell
venni, még akkor is, ha mélyre kell ásni értük. A társadalom
képes mindent tönkretenni. Olyan, mint egy gép: az alkatrészekkel
nincs semmi baj, összerakva mégis rosszul dolgozik. Mindig minden
változik, ebből áll a világ, de ez már örökké ilyen lesz.
És nekem nincs más választásom,
mint hogy elfogadom, és nem rágódok rajta – tettem hozzá
magamban. Rá kellett jönnöm, hogy eddig saját magam sem tudtam
elfogadni az álláspontomat. Elvégre ki vagyok én, hogy tizennégy
évesen ítélkezzek? De ez csak vélemény, és igen, az enyém.
Másnak nem kell elfogadni, de én így gondolom, ha tetszik, ha nem.
A kor csak egy szám, miért ne foglalhatnék álláspontot tizennégy
évesen? És ha valaki ezt nem így gondolja, akkor hát legyen,
senki sem mondta, hogy hallgatni kell rám.
– De nekem nem kell velük
foglalkozni – mondtam ki végül fennhangon, mintegy válaszul Kala
kijelentésére.
– Neked most velünk kell foglalkozni
– Kala elmosolyodott, és megszorította a kezem. – És ez az
egész, ami körülötted zajlik, most fontosabb. Nem szabad mindig a
múlttal foglalkozni, mert még a végén elfelejtesz a jelenben
élni, és mire észbe kapsz, az is csak múlt.
Már nem is tudtam, miért jött megint
felszínre ez az emlék, de nem is érdekelt. Saját magam és a
véleményem elfogadása valahogy összekötődött az emlék
elengedésével. Nem kell velük foglalkoznom. Nem érdemelnek
ennyit, és igazából talán pont ez volt a céljuk – olyan
emléket adni, ami megkeseríti a mindennapjaimat. És tessék,
sikerült: itt ülök egy teljesen ismeretlen világban, fogolyként,
őrökkel körülvéve, három lánnyal, akik már most sokkal többet
tettek értem, mint az osztálytársaim egészen eddig. És ami ennél
is fontosabb, barátnak tekintettek, megértettek, befogadtak.
– Ezerszer szebb vagy most – nézett
rám Cali. – Eddig olyan voltál, mint aki valami nagyot és
nehezet cipel magával. Szörnyű belegondolni, hogy talán évek óta
ilyen voltál, és senki észre sem vette.
Nem feleltem, csak mosolyogtam.
– Nem szebb – szólt Militis, aki
eddig csak figyelte az eseményeket. Megdobbant a szívem. Hát
persze, nem lehet mindenkinek jó az ember. De aztán a lány nagy
meglepetésemre folytatta: – Hanem sokkal nagyobb vagy, mint eddig.
A szemembe nézett. Ennél nagyobb
dicséretet nem kaphattam volna. Elengedtem. Nem érdekelt többé.
Szia!
VálaszTörlésNagyon tetszett ez a fejezet, teljesen megértem Angelát. Militis a kedvencem, hasonlítok rá. Várom a következő részt :)
Katniss
Köszönöm, örülök, hogy tetszett :) És már íródik :)
TörlésSzia!
VálaszTörlésMost találtam meg a blogodat és imádom. Nagyon jól írsz és a sztori alapötlete is nagyon tetszik, nagyon kreatív. :) A karaktereidet is nagyon szeretem. Kíváncsian várom a folytatást. :)
Viki^^
Szia!
TörlésKöszönöm szépen, nagyon örülök, hogy tetszik! Hihetetlen jól esik ilyen hozzászólásokat olvasni. <3