Térkép

2015. szeptember 2., szerda

Tizenharmdik fejezet

Széép jó napot/estét kívánok. 
Na hát az úgy volt, hogy... Nem fogok órákat magyarázkodni, mert amit tettem, arra nincs bocsánat, tudom. Vasárnap kellett volna hoznom ezt a részt, és most szerda van (elvileg, bár lassan semmiben sem vagyok biztos). DE! Mentségemre legyen, hogy a gép akkor merült le, mikor majdnem végeztem a fejezettel, és persze, hogy közben nem mentettem, magyarul a hatból négy és fél oldalt újra kellett írni, és közben elkezdtem a két tanítási nyelvű gimit, ahonnan első nap... Hát, finoman szólva nem vidáman jöttem haza. És akkor nagyon-nagyon finom voltam, de van az úgy, meg kell szokni. Viszont a kerülők miatt busszal leghamarabb négykor érek haza, de inkább később, és még tanulok (már első nap). Angol, angol, angol és pluszba egy kis angol... Szóval el vagyok havazva, röviden és tömören. Az, hogy hulla fáradt vagyok, mert napi másfél órát állok a buszon, egyszer rohanok, hogy le ne késsem, és sokkal korábban kelek, mint logikus lenne, mert különben nem érek be, már csak a hab a tortán. Apukám megy ki dolgozni Németországba, egyik öcsém felsős lett, a másik elsős, rohangálok papírboltba, tegnap este tízig könyveket kötöttem be, kellek a házimunkában is, mert anya nem tud mindent egyedül megoldani. Mit akarok ebből kihozni? Hogy ha mostanában kések, azt kérlek, nézzétek el nekem. Tudom, hogy sokszor olvastok ilyet, tudom, hogy akinek nincs ideje az ne álljon neki egy blognak, tudom. Én nem láttam előre, hogy ennyire sok minden szakad rám egyszerre, és ez nem mentség, én undorodom magamtól a legjobban, hogy ezt most van képem leírni, de változtatni akkor sem tudok. Nagyon-nagyon-nagyon sajnálom, remélem, lesz aki velem marad a blogot mindenképpen befejezem.
Azért jó olvasást! 
Giger




– Megmagyaráznád nekem, hogy ez mit keres itt?!
A dühös kiáltás Militis szájából hangzott el, és egyértelműen Rebellisre irányult. Nem mintha ez lett volna a legnagyobb probléma, neki mégis ezzel kellett kezdeni. Mind a hatan ott álltunk a sötétségben, és fogalmunk sem volt, hogy hogyan tovább.
– Szerinted mit? – jött a válasz.
– Álljunk csak meg egy percre! – Amora a magasba emelte a kezét. – Én mit keresek itt...?
Kitört a káosz, és én nem foglalkoztam vele. Zúgott a fejem, égett a hátam, és egyre csak az járt a fejemben, hogy mi a jó fenét fogok kezdeni. Felmenni és keresni valakit, de nem szólni neki róla, hogy miért kell. Nem mehetek csak így oda egy idegen emberhez, akiket ismerek, azoknak meg nem adhatom át ezt a borzalmat... Mellesleg azt sem tudtam, hogyan megyünk át a határon, van-e másik átjáró, el tudunk-e jutni egyáltalán oda, ahova kell. És nem mellesleg erős harcot vívtam a lelkiismeretemmel, amiért ennyi embert belesodortam ebbe a reménytelen feladatba.
– Angela!
Militis zökkentett ki a gondolataiból, aki megunta, hogy mindenki csak beszél, de a vita értelme egyenlő a nullával. Mindenesetre amikor megszólított, mindenki elhallgatott, és rám szegezte a tekintetét.
Meglehetősen rémisztő helyzet volt. Ha már ott tartunk, hogy mindenki tőlem vár megoldást, akkor mindennek vége. Ott állunk a szakadék szélén, és egy hajszálon függ minden reményünk. A nagyobb baj az, hogy a hajszál én vagyok.
– Fogalmam sincs, mihez kezdjek, és sajnálom, hogy ti is belekeveredtetek ebbe az egészbe, de a lényeg az, hogy valamit csinálnunk kell. Ne állhatunk itt tehetetlenül mint hat zsák krumpli. Konkrét ötletem nincs, hogy őszinte legyek.
– Fel kell mennünk, ennyi – jelentette ki Kala. – És eszedbe ne jusson bárkit is sajnálni erre a célra odafent Angela!
– Nem az a legnagyobb baj, hogy sajnálja vagy sem – vetette ellen Rebellis –, hanem hogy bárkinek is adja át, az az Uralkodó szolgája lesz, és két catus ellen elveszünk!
– És szerinted mit kellene csinálnunk? – kérdezte kissé gúnyosan Militis, és várakozó pillantást vetett a lányra. – Várjuk ki a húsz napot, hogy akkor majd Angelát kényszerítse maga mellé, velünk meg ki tudja mit csináljon?
– Én ilyet egy szóval sem mondtam. Muszáj kiforgatni a szavaimat?!
– Nem forgattam ki, én csak közöltem, hogy...
– Fejezzétek már be! – csattantam fel. Kivételesen mindenki elhallgatott és rám figyelt. – Megmondom mi lesz. Mivel arról fogalmam sincs, hogyan kell átadnom a képességem, valószínűleg a választott embert el kell hoznunk. De addig van húsz napunk. És azt a húsz napot arra fogjuk használni, hogy amennyire lehet, megtanulom uralni a rálinomat. Persze közben mozgásban leszünk, mert akkor kisebb az esélye, hogy lebukunk, sőt, a legjobb az lesz, ha minél hamarabb felmegyünk. Nem hiszem, hogy mindent megtanulok, de ha csak egy kicsit, már az is több a semminél. És akkor van esélyünk.
– Úgy érted, harcolni akarsz?
– Van más választásom? – kérdeztem csendesen, és egy könnycsepp folyt le az arcomon. Semmi kedvem nem volt felmenni, senkit nem akartam ide lehozni, de leginkább harcolni nem akartam. Gyengének éreztem magam, és nevetségesen kicsinek egy hatalmas hatalommal szemben. De nem maradhattunk egy helyben, nem ez volt rá a megfelelő idő, hogy a sorsomon keseregjek. Ha már így adódott, akkor kihasználok minden percet, amit kaptam, és nem fogok kétségbe esni.
– De akkor segítenetek kell nekem. Egyedül tehetetlen vagyok.
– Az utóbbi napokban egymást rángattuk bele rosszabbnál rosszabb helyzetekbe – mondta Militis, és biztatóan rám mosolygott. – És ebből már vagy együtt mászunk ki, vagy sehogy.
Kala és Cali helyeseltek.
– Igaza van – bólintott Rebellis.
– Segítek – szólt Amora. – Ugyan nem mindenkit ismerek, de ez most vajmi keveset számít. És egyébként sem tudnék mit kezdeni egyedül – elmosolyodott, én pedig visszamosolyogtam rá.
– Akkor nincs mire várni – sóhajtottam, és felvettem a holmimat, amit lehajítottak mellém. A többiek ugyanígy tettek, aztán kimentünk az útra. Rebellis elmondta, hogy nem messze innen van egy átjáró, úgyhogy nem kell átmenni a határon, viszont ezzel is akadt gond.
– Az a baj, hogy nem tudom, hol jutunk fel. És neked haza kéne találnod, ami onnan nem biztos, hogy sikerül. Az sajnos egyértelmű, hogy olyan kell, akit ismersz, mert őt mindenféle erőszak és egyebek nélkül le tudod hozni.
– Valahogy úgy – motyogtam. Voltak olyan emberek, akiket utáltam, nem is egy. De nekik sem kívántam ilyen bizonytalan, és nem túl fényes jövőt.
– Nem tehetsz mást Angela – suttogta Kala, és átölelt.
– Tudom – feleltem. – Akkor is nehéz...
– Gondolj arra, hogyha minden jól alakul, nem lesz semmi baja. És nekünk az a célunk, hogy minden jól alakuljon.
Bólintottam. Nehéz volt elfogadni a tényt, de tényleg nem volt más választásom, és most minden perc számított.
– Akkor merre?
– Ami idelent több nap távolság, az fent fele annyi sincs – szólalt meg Cali. – Szerintem felesleges elküszködni magunkat a távolabbi feljáróig, oda fogunk találni innen is.
Végül ebben maradtunk, és megint lehetett gyalogolni. Megegyeztünk, hogy legközelebb a feljáró előtt állunk meg pihenni, de addig mindenképpen elegyünk. Én mentem leghátul, és Amora rendszeresen lemaradt a többiektől. Nem szólt hozzám, csak gyakran nézett rám, és ha én viszonoztam volna a pillantását, akkor elfordította a fejét. Próbáltam elhessegetni a gondolatot, hogy van valamennyi igaz abban, amit Rebellis mondott...
Az mindenesetre jobban foglakoztatott, hogy hogyan fogok én bárkivel is szembe szállni. Ez most olyan dolog volt, amit egyedül kellett megtanulnom, mert másnak nem lehetett benne gyakorlata. Tudtam, mind segítenének, de még csak kevesebbet értenek az egészhez, mint én. Arra valahogy rájöttem – nem tudtam hogyan, vagy miből, egyszerűen tudtam –, hogy a gondolatok világába kell átlépnem, teljesen önszántamból, és ha már ott meg tudom tartani az energiám és a teljes tudatomat, akkor minden egyenesbe jön.
A társaság korántsem volt jó hangulatban, ami talán nem is meglepő. Militis továbbra sem szimpatizált Rebellis-szel, Kala és Cali néha megpróbáltak értelmes beszélgetést kezdeményezni, nem nagy sikerrel, Amora pedig meg sem szólalt. Rám az égvilágon semmi nem hatott, egymást kergették a fejemben a komorabbnál komorabb gondolatok.
Így tettük meg az utat az átjáróig. Ott aztán volt egy kis fennakadás, mert hogy pontosan hol van, az senki sem tudta. Végül inkább letelepedtünk, és kimondatlanul is megegyeztünk, hogy majd ha aludtunk, megkeressük. Kala és Militis elmentek valami vizet keresni, Cali megoldotta a tűzet, én pedig Amorával és Rebellis-szerl elrendeztem úgy a terepet, hogy mindenki le tudjon feküdni. Elhordtuk a kósza ágakat és köveket, és leterítettem a hálózsákomat. Álmos érdekes módon most sem voltam. „Érdekes” módon...
– Még egyszer születek, napraforgó leszek, és nem csinálok semmit – jelentettem ki, és sóhajtottam egyet. – Nem fogok gondolkodni, egész életemben a napot lesem, aztán a többi napraforgóval együtt az emberek hasznára leszek.
– Az unalmas – legyintett Amora. – Ha most azt mondanám, hogy állj egy helyben életed hátralevő részében, eszed ágában sem lenne teljesíteni. És különben is, ki akar olyan lenni, mint a többiek? Minden napraforgó egyforma.
– És senki nem vár tőlük mást. Az embertől viszont, ha olyan, mint a többiek, azt várják, változzon meg, ha másmilyen, akkor pedig álljon be a sorba. A napraforgó nem tud megváltozni, kiállni a sorból, mert ott marad, ahova elültették.
– Néhány ember is olyan. Csak nekik nincsenek céljaik. Élnek bele a vakvilágba, és egyszer csak arra ébrednek, hogy itt az aratás.
Biztatóan rám mosolygott. Én viszonoztam a gesztust, aztán lesütöttem a szemem.
– Viszont itt nincsenek napraforgók, mert nincs mire forogni – lépett be a tűz fénykörébe Militis. Én egy pillanatra elnevettem magam, és megcsóváltam a fejem. – Van nem messze egy egész nagy folyó. Nem iható a vize, de legalább van, fent majd keresünk jobbat. Szerintem kezdjük úgy, hogy mindenki kialussza magát, és nem úgy megyünk fel, mint egy sereg élő halott. Őrködni majdhogynem felesleges, mindenki tudja, hogy itt vagyunk, de én azért nyugodtabb lennék, ha felváltva aludnánk.
– Majd én ébren maradok, úgysem tudok aludni.
– De kelts fel valakit két óra múlva. Legkésőbb – vágta rá Cali, erősen megnyomva az utolsó szót.
– Ne izgulj, én is fogok aludni, hagyj már békén – feleltem ingerülten, és egy kicsit távolabb költöztem a többiektől. Egyáltalán nem vágytam semmiféle kioktatásra, vagy aggodalmaskodásra, mert anélkül is elég bajom volt, hogy itt én kerüljek a figyelem középpontjába – nem mintha nem álltunk volna közel ehhez a felálláshoz. Cali még vetett rám egy pillantást, de szándékosan másfelé néztem. Aztán mindenki lefeküdt, és onnantól csak a tűz ropogása törte meg a csendet. Néha egy kicsit feltámadt a szél, egyszer-kétszer mintha léptek zaját hallottam volna, de meggyőztem magam, hogy csak képzelődök.
Egyre csak azzal próbálkoztam, hogy átjuthassak a gondolatok világába. Becsuktam a szemem, és erősen koncentráltam, de semmi. Próbáltam emlékeket felidézni, olyanokat, amelyek felzaklatnak, de mindet sikertelenül. Próbáltam arra a szünetre gondolni az öltözőben, a vitára, ami azon a napon volt, mikor megtaláltam Evercasst, de semmi. Egyszerűen semmi...
– Bezzeg ilyenkor nem jön elő a sok furcsaságod – motyogtam magamnak, és elhajítottam egy követ, ami mellettem hevert a földön. Levélzörgés kíséretében landolt egy bokorban, Rebellis megmoccant álmában a zajra, de nem ébredt fel. A bokorban viszont valami világítani kezdett. Lélegzetemet visszafojtva felálltam, csak annyi zörgéssel, amit nem tudtam elkerülni, és közelebb mentem a fényforráshoz. Azonnal tudtam, hogy az átjárót találtam meg, pedig egészen máshogy festett, mint az, amin először lejöttem ide. Olyan volt, mint egy tökéletesen kerek, folyamatosan hullámzó, tompán világító pocsolya. Hirtelen jött ötlettel visszamentem a cuccomhoz, és elkezdtem összeszedni. A többiek éljék csak az életüket, ne keveredjenek bele ennél jobban. Azt sem tudom, minek vágok neki, nem tudom vezetni őket.
– Megtennéd?
Behunytam a szemem, és lassan kifújtam a levegőt. A hang Amoráé volt, ott állt közvetlen mögöttem. Kicsit remegett a kezem, és hogy ezt megállítsam, megszorítottam ami épp a kezemben volt, történetesen azt a kis könyvet, amit Militis adott indulás előtt.
– Talán zavarna? – kérdeztem vissza, rosszul színlelt nyugalommal a hangomban.
– Te mondtad, hogy szükséged van ránk.
– Nem foghatják mindig a kezem...
– Azt mondtad, nélkülünk nem boldogulsz.
– Mindenre van megoldás...
– Szerinted nincs választásod.
– De egyedül választottam...
– Félsz egyedül.
– Tudom.
Szembe fordultam vele.
– De nem jöhettek velem, nem kérhetek ilyet. Jó nektek itt.
– Legfeljebb nekik – jelentette ki, és közelebb lépett hozzám. – Én veled akarok menni, és nem érdekel az önfeláldozásod.
Megfogta a kezem, de én megriadtam, és elrántottam. Szaporán vert a szívem, és gyorsabban vettem a levegőt, mint bármikor.
– És itt hagynál mindenkit?
– Te ismered őket, én nem. Én nem barátokat hagyok itt, és egyébként is, most még visszamehetnek. Átjutottatok a határon, hát megteszik újra. Nem tudjuk, mi lesz ennek a vége.
Hihetetlenül boldog voltam Amora nem lebeszélni akar, hanem megérti, amit érzek, és segít. Megerősített az igazamban, és ez nagyon jól esett, főleg, hogy alig ismert. Nem cserben hagyom őket, és ebben most már biztos voltam. Annál nagyobb gond nem lehet, mint hogy mind velem jönnek, és az egész nem úgy sül el, ahogy terveztük. Az lesz a legjobb, ha átmennek a határon, és élik tovább az életüket, én pedig megteszem, amit tudok. Megtanulom uralni magam, és szembe szállok a catussal, de ő ezt nem tudhatja meg. Így valakit le kell hoznom, de hogy kit, az továbbra is kérdés volt, és most nem is akartam vele foglalkozni.
Amora összeszedte a holmiját, aztán amilyen halkan csak tudtunk, közelebb mentünk a feljáróhoz.
– Jártál már ott? – suttogtam.
– Még soha – felelte, és elmosolyodott. Aztán megfogta a kezem, és együtt támadást indítottunk az átjáró ellen. Pár másodperces zuhanás következett, aztán háton fekve landoltunk egy szántóföld kellős közepén. Most itt is éjszaka volt, így hiába számítottam rá, hogy az első pillanatban elvakít a nap. A fiú még mindig fogta a kezem, és most nem rántottam el tőle.
– Ironikus – nevettem. – Ezek napraforgók.
Nem látszott a Hold, sem a csillagok. Az ég felhős volt és komor, erősen fújt a szél, és alig észrevehetően csöpögött az eső is.
Amora felállt, és felhúzott a földről. Hirtelen egész közel kerültem hozzá, majdnem összeért a mellkasunk. Bennem akadt a levegő, a pillanat végtelennek tűnt. Aztán én törtem meg a csendet, de olyan volt, mintha valaki más beszélne az én számmal, az én hangomon.
– Érdekes, hogy most a legálomszerűbb az egész, pedig nem is lent vagyunk.
– És miért most?
– Mert eddig soha nem voltam szerelmes.
Közel hajolt hozzám, de én elfordítottam a fejem, és inkább átöleltem. Alig észrevehetően sóhajtott, én pedig összeszorítottam a szemem.
– Várjuk meg, amíg vége ennek az egésznek – mondtam halkan. Amora lassan elengedett, és bólintott. Nem tudtam róla levenni a szemem, valahogy annyira abszurdnak tűnt az egész. Hiszen alig egy napja ismerem, épp hogy beszéltünk pár mondatot. Az ég szerelmére, nem is hiszek a szerelemben első látásra...! Sőt...
Nem voltam túl magas, ezért alig láttam ki a növények fölött. Annyit tudtam megállapítani, hogy a terület egy kicsit dombos, és közel s távol egy darab út nincs. A sötétben ennél többet egyébként sem tudtam volna kivenni, és így elég nevetséges lett volna, ha csak úgy elindulunk, nem tudva, hol a szántóföld vége.
– Mennyi lehet az idő? – kérdeztem, de inkább csak hangosan gondolkodtam. – Az átjáró meddig marad nyitva?
– Tudtommal nem sokáig. A többiek nem tudom, mikorra találják meg, de mindenképpen el kellene mennünk innen. Nem tudhatjuk biztosra, hogy utánunk jönnek-e, de ha nem találnak fent sem, belátják, hogy már nem tudnak velünk jönni.
– Már csak azt kéne kitalálni, hogy merre induljunk. Innen mindenfelé ugyanolyan a kilátás, mintha a szántóföld kellős közepén lennénk.
– Hát logikus, hogy oda teszik, mert így biztos nem találják meg véletlenül, és csak az jön le, aki tudja, hogy hol keresse. Javaslom induljunk el valamerre, aztán majd lesz valahogy. Ezt jól elmagyaráztam – tette hozzá, és elnevette magát. Barna szeme megcsillant, szinte semmi mást nem láttam belőle. Lélekben meg kellett ráznom magam, hogy visszatérjek a fellegekből, ahova az imént kerültem. Olyan volt az egész, mintha egy régi álmomból lépett volna elő. Ismerős, és mégsem. Mert ilyen embert eddig élőben egészen biztosan nem láttam, és mégsem tűnt egy pillanatig sem idegennek. Rebeca és társai persze rögtön rávágták volna, hogy mindenkinek van egy „álompasija”, csakhogy én mindig fiatalnak képzeltem magamat a szerelemhez, és nem foglalkoztatott. Most meg itt áll velem az, akit minden elvem és zavaró tény ellenére legszívesebben megcsókolnék. A legzavaróbb tény, hogy soha, még csak el sem játszottam a gondolattal, hogy csókolózzak, és halvány lila gőzöm nem volt, hogyan megy ez. Legfeljebb azt tudhattam, mi megy a filmekben, de ami azokban van, amiket én nézek, azzal nem megyek messzire. Mindenesetre az összes furcsaságom ellenére most szerelmes voltam, és könnyebben ment, mint ezt bármikor is gondoltam volna. Legalábbis Rebeca nyafogásából úgy veheti le az ember, hogy szerelmesnek lenni a legnagyobb fájdalom, együtt járni valakivel pedig maga a pokol, hacsak az illető nem tökéletes.
– Gyere – egy pillanatig láttam, hogy Amora mosolyog. Megint megfogta a kezem, és húzni kezdett a kiválasztott irányba. Körülöttünk zörgött a napraforgók levele, a talaj besüppedt a lábunk alatt, és egyre jobban esett az eső. Valahol messzebb dörgött az ég és villámlott. A felvillanó fények megvilágították a felhőket. Az egész valahogy furcsa volt, mondhatni szokatlan. A rengeteg fa és sötét út után ez az egész idegenen festett.
Csak mentünk és mentünk, de nem fáradtam. Élveztem. Hiába éreztem magam otthon Evercassban, akkor is itt éltem le az eddigi életem, ezt szoktam meg. Nem az osztályom hiányzott, hanem maga a világ. Nem az emberek, hanem a tópart, nem az iskola, hanem az a kis erdő mögöttünk, nem is a családom, hanem a napsütés, a Hold, a csillagok.
Ahogy mentünk, kezdett hajnalodni. A nap velünk szemben kezdett kibukni a dombok mögül, és alulról megvilágította a távozni készülő viharfelhőket. A többieknek nyoma sem volt.
– Várj csak! – torpantam meg. Gyönyörű látványt nyújtott a nap, egyikünk sem tudta levenni róla a szemét. Amora már évek óta élt a sötétségben...
– Ez nekem ismerős. Vagy tényleg megbolondultam, vagy már jártam itt.
Elfordultam jobbra, és megindultam előre. Mintha ritkult volna előttem a növények tömege, és a következő percben egy földúton találtam magam.
– Igen, egészen biztosan voltam itt! Egyszer, mikor elszökött a kutyám, és majdnem egy teljes napig mentem utána... Néhány mérföldre innen van az utcánk! – elgondolkodtam. – Cali mondta, hogy ami lent nagy távolság, az itt nem annyira, de nem gondoltam, hogy ekkora a különbség.
– De ez egy jó hír.
– Az biztos. Mehetünk?
Most már az úton folytattuk a gyaloglást, és élveztük, hogy egyre világosabb lesz. Néha megálltunk inni, egyszer ettünk is valamennyit, de fáradtak most sem voltunk. A tudat, hogy nemsokára célhoz érünk elég energiát adott. Bele sem gondoltam, hogy utána mi lesz, csak örültem, hogy biztos helyen leszünk.
– És ha odaérünk, akkor hogyan tovább? – tette fel a kézenfekvő kérdést Amora.
– Azt... – kezdtem tétován – én sem egészen tudom. Még van időnk, alig telt le a húsz napból egy. Ha lesz egy biztos helyünk, akkor elkezdhetek gyakorolni... Valahogy.
– És kit keresünk? – nem kellett pontosabb meghatározás, pontosan tudtam, mire gondol.
– Majd az is lesz valahogy. Nem az az első dolgunk. Ha meglátnak, azt sem tudom, hogy reagálnak... Nem tudják, hova mentem, és miért, csak hogy elmentem. Talán nem is kerestek...
– Biztos kerestek.
– Ne legyél abban olyan biztos.
Nem felelt. Talán erre nem is lett volna jó válasz, hiszen maga a kijelentés is elég kínos volt. Amora inkább elterelte a témát.
– Tulajdonképpen hogyan kerültél ide? Hiszen hozzánk tartozol.
– Ezt én sem tudom – feleltem. – És szerintem soha nem is fog kiderülni. De sajnálom, hogy itt nőttem fel, mert utáltam itt lenni.
– Hány éves is vagy?
– Tizennégy. Nemsokára tizenöt, attól függ, hányadika van – nevettem. Nem tudtam követni még a napokat is. – És te?
– Tizenhét. Már össze is költözhetnénk – kihívóan mosolygott. Nekem megdobbant a szívem.
– Hát idefent biztos nem. Itt tizennyolc évesen lesz felnőtt az ember, de ritka az, aki már akkor elmegy otthonról.
– Furcsa szokásaik vannak.
Kinyitottam a számat, aztán inkább becsuktam. Nekem nem ez volt a furcsa, hanem hogy lent mi a szokás ezzel kapcsolatban.
– Lent van olyan – kezdtem, és közben magam elé meredtem, mint aki nem lát semmit, csak néz –, hogy család? Vagy valami ilyesmi...
– Van ilyen fogalmunk, de rég nem használjuk.
– Mit takar az összeköltözés?
– Hát hogy két ember, aki nagyon szereti egymást, együtt él élete végéig.
– És az Evercassban meddig tart...?
Volt egy olyan érzésem, hogy hatalmas hülyeséget kérdeztem, de nem voltam biztos benne. Talán ott kevesebb ideig élnek? Vagy pont tovább, esetleg addig, mint itt? Hirtelen tele lett a fejem kérdésekkel, és mindegyikre választ akartam kapni.
– Olyan száz, százhúsz évig. Embere válogatja. Miért, itt?
– Átlagosan olyan hetven évig, de nagyon változó.
– Nem olyan sokkal kevesebb – vonta meg a vállá a fiú. – És mégis nálunk történik előbb az önállósodás. Pedig egy párnak csak egy gyereket kell felnevelni, nem tudom, miért válnak el olyan hamar. Így hozta a természet.
– Mindig csak egyet? Nincs kivétel?
– Nem lehet kivétel. Nálunk ez fizikai képtelenség.
Akkor nem lehet édes testvérem. Egyre jobban érdekelt, hogy hogyan keveredtem én ide. Ez eddig nem tűnt fontosnak, és most igen. De elhatároztam, hogy kiderítem. Ha az nem is derül ki, kik a szüleim, de hogy mit keresek én itt, arra biztosan választ kapok. Éreztem, hogy akik felneveltek, tisztában vannak vele, hogy nem az ő gyerekük vagyok. Hát most majd kénytelenek lesznek elmondani, hogy mi is a helyzet...

2 megjegyzés:

  1. Szia :)
    Díj vár rád : http://aslongisasyouloveme.blogspot.ro/2015/09/elso-dij.html?m=1
    Puszil : Maddy :*

    VálaszTörlés