Harmadik fejezet

Sziasztok!
Meghoztam a harmadik fejezetet, remélem tetszik ;)
Várom a véleményeket, és oldalt kiraktam a facebook csoportomat is, ahova megéri csatlakozni, ha tetszik a sztori ;) 
A feliratkozókat is szívesen fogadom! ^^
Jó olvasást! 
Giger




Másnap reggel, amikor felébredtem, percekig sokkos állapotban hevertem az ágyban, és az elején nem értettem, mi bajom van. Aztán feltörtek bennem a tegnapi nap eseményei, és elkezdtem újra  örülni, de közben borzasztóan fájt a fejem. Túl sok volt ez egy napra, és megint volt bennem egy kis kétség, hogy igaz-e. Legszívesebben nem mentem volna iskolába, hogy minél előbb a tópartra látogathassak, de ezt sajnos nem tehettem meg.
Mire összeszedtem magam, már majdhogy nem késésben voltam. Gyorsan felöltöztem, bedobáltam a könyveimet a táskámba, felkaptam egy pulcsit, és már rohantam is. Egész úton futottam, és csengetés előtt két perccel lihegve fékeztem le a földrajz teremben. Ledobtam magam Tomi mellett, és hátradőltem a széken. A többiek meg sem szólaltak, látszólag megleptem őket, bár nem egészen értettem, miért okoz ekkora traumát, hogy rohanok.
- Azt hittem, nem jössz - szólalt meg végül a mögöttem ülő Kristian, megtörve a csendet.
- Már miért ne jöttem volna? - kérdeztem nagyra nyílt szemekkel.
- Hát... A tegnapiak miatt.
- Mégis hogy érted? - kérdeztem ijedten, mert Evercassra gondoltam.
- A vitátok miatt! - mondta Tomi, mire én majdnem elnevettem magam, annyira megkönnyebbültem, de ezt nem lett volna szerencsés mutatni, mert már így is teljesen lököttnek néztek. Inkább rendeztem a vonásaimat, aztán komolyabbra fogtam a szavaimat.
- Máskor is volt már ilyen, annyira nem tud érdekelni. És ne nézz így rám! - tettem hozzá, mert egyszerűen idegesített az arcán lévő csodálkozás. Pedig vicces is lehetett volna, ha kicsit más a szituáció. Felvonta a fél szemöldökét, és apró ráncok jelentek meg az orrán, barna szemei pedig kitágultak a csodálkozástól.
Mikor ráförmedtem, ő, mintha megadná magát, feltette a kezét, mire én nem bírtam tovább, és elmosolyodtam.
- Biztos vagyok benne, hogy készülsz valamire - motyogta szintén vigyorogva, és előre fordult. A következő percben pedig becsengettek, és megjelent a földrajz tanár.


Mikor végre kicsengettek az utolsó óráról, elsőként rohantam ki az ajtón, és senkitől sem köszöntem el. Nem mehettem azonnal a tóhoz, hiába szerettem volna, mert anyáék már tegnap is kérdezgették, hogy hol voltam. Úgy döntöttem, hogy a kellemetlen kérdések elkerülése végett ma cselhez folyamodok.
Mikor haza értem, apa már otthon volt, de senki más. Ezzel tisztában voltam, hogy így lesz, és pont ez volt a terv lényege. Épp hogy csak köszöntünk egymásnak, aztán bevonultam a szobámba, mintha nagyon tanulnék. Össze is csaptam valami leckének csúfolt firkálmányt, aztán szépen lassan kisétáltam a nappaliba, és leültem a kanapéra apa mellé, aki éppen filmet nézett. Nem szerettem túlzottan ezt a helyiséget a házban. A szobám szöges ellentéte volt. A fal makulátlanul tiszta és fehér, minden apróság a számára kijelölt helyen, de egy centivel se odébb, és sehol egy koszfolt vagy porszem. Anya ízlése, száz százalékban. Hogy a tévében mi ment, arról fogalmam sem volt, de nem is érdekelt.
- Mi volt ma a suliban? - jött a szokásos kérdés, mire én megadtam a szokásos választ:
- Semmi különös.
Lassan bólogatott, aztán nem szólalt meg többször. Én neki is álltam a tervem következő lépcsőjének. Elővettem egy könyvet, és kinyitottam az utolsó oldalon, és úgy tettem, mint aki olvas. Aztán egy jól hallható sóhajtás kíséretében letettem, és a telefonomat vettem a kezembe ami - ahogy azt előre elintéztem - majdnem teljesen le volt merülve. Szórakoztam vele egy pár percig, aztán az hangos zizegés kíséretében kikapcsolt, mire megint sóhajtottam, és elkezdtem ilyen "a fenébe" féléket motyogni.
Végül jött a látványos unatkozás, további feltűnő hangeffektekkel. Apa pedig egyre többször pillantott rám, és látszólag kezdett elege lenni. Végül elunta a dolgot.
- Ha ennyire unatkozol, miért nem csinálsz valamit? - kérdezte kissé ingerülten.
- A telefonom lemerült, új könyvem nincs. Mit csináljak? - kérdeztem tettetett dühvel.
- Tudom is én, menj el biciklizni! Én ilyen idős koromban folyton a szabadban voltam - ezt a szöveget már megszoktam, és számítottam is rá, de most akkor lett volna gond, ha nem mondja.
- Olyankor meg mindig az a bajotok, hogy elmegyek! - érveltem, és belül már szinte nevettem.
- Ilyet még sosem mondtam - jelentette ki. - Menj nyugodtan, csak hét körül érj haza!
- Jó, legyen - mondtam, és elindultam az ajtó felé. - Szia, majd jövök.
Leszaladtam az udvarra, ahol már - "érdekes" módon - elő volt készítve a biciklim. Felültem rá, és amilyen gyorsan csak tudtam, tekerni kezdtem, és a tópartig meg sem álltam. Ott nekitámasztottam egy fának és elsiettem a jól ismert fatörzsig.
Ott aztán előkotortam a zsebemből egy tűt, és megszúrtam vele az ujjam. Egy apró vércsepp buggyant ki belőle, aztán a kiszáradt fára pottyant.
Egyre táguló lyuk jelent meg, és egy pár másodperc múlva már akkora volt, hogy kényelmesen befértem rajta. Még egyszer körbepillantottam, aztán bedugtam a lábam, de a kezemmel még kapaszkodtam. Sokkal mélyebbnek tűnt, mint amekkorát tegnap estem, és ezt az érzést fokozta, hogy lent teljesen sötét volt. Végül erőt vettem magamon, és elengedtem a rönköt.
Egy elnyújtott sikítás kíséretében lezuhantam a földre, és tompa puffanással landoltam a kókadozó aljnövényzeten. Épp hogy összeszedtem magam, máris megszólított a tegnapról ismert hang.
- Már azt hittem, nem is jössz.
- Én is. Tudod, nehéz elszökni, mert minden mozdulatát lesik az embernek. De itt vagyok.
- Bemutatok valakit - mosolygott Kalinia, és egy lányra mutatott, aki akkor lépett ki az egyik fa mögül. A legfeltűnőbb dolog az volt rajta, hogy elevenen lobogó tüzet tartott a tenyerén. Egyébként vöröses haja volt, de nem annyira élénk színű, mint Kaliniának, és fekete ruhadarabokat viselt. A szeme zölden csillogott a tűz fényében.

- Ő itt Calidus. Ő is Ruin származtatású, és táltos. Azért fogja a tüzet - tette hozzá nevetve, mert látta az arcomon a folyamatos csodálkozást. - Cali, ő pedig Angela, akiről meséltem.
- Honnan tudod a nevem? - kérdeztem hirtelen - Hiszen be sem mutatkoztam!
- A szemedről tudom. - jelentette ki, mire én még jobban elcsodálkoztam, ha egyáltalán tudtam az előbbi állapotot fokozni. De a két lány nem foglalkozott ezzel, Calidus kinyújtotta felém az egyik kezét, mire abból kihunyt a tűz. Én viszonoztam a gesztust.
- Hívj csak Calinak. - mosolygott, Aztán Kaliniához fordulva hozzá tette: - Nem megyünk be? Te is tudod, hogy nem tanácsolt sokáig kint ácsorogni.
- Menjünk.
Nem egészen értettem, hogy miért ne maradhattunk volna ott, de azért követtem őket. Nem sokkal később meg is érkeztünk Kalinia házába. Mikor a fényre léptünk, kicsit alaposabban is megnéztem Calit. A felsője hosszú ujjú volt, éjfekete, és kicsit fénylett, de az ember nem tudta megmondani, hogyan és miért. Valami varázslat áradt belőle, magából a lányból is. Alul sötét, bő nadrágot viselt, és a legérdekesebb az volt, hogy úgy nézett ki, mintha vékony, lángoló ágak szőtték volna be, de amikor leült, mégsem gyújtott fel semmit. Kaliniához hasonlóan rajta is volt bőröv, amiről selyem tasakokban könyvek lógtak. Mozdulatai, és egész valója méltóságot és jóságot sugároztak, hiába nézett ki különösen.
- Főleg a tűzzel foglalkozok, azzal gyógyítok - szólt egy hosszú szünet után, nyilván mert látta, hogy nem tudom hova tenni a kinézetét. - Sokan odafent nem tudják elképzelni, hogy a tűz gyógyító erejű is lehet, pedig az. Csak megfelelően kell bánni vele. És ha érted a nyelvét, akkor mindent elmond neked, de türelem kell hozzá.
Aztán a nadrágjához nyúlt, és a következő pillanatban láng borította a kezét. Felemelte, hogy mi is jól lássuk, aztán a másik kezével különös mozdulatot írt le fölötte, és gyengéden ráfújt.
És a következő pillanatban a lángok eltűntek, és egy gyönyörű, piros virágot tartott az ujjai között.
- A tűztől a táltosok között is sokan menekülnek, pedig nem szörnyeteg. Maga a természet.
Megigézve bámultam a növényt, ami most az asztalon hevert. Olyan volt, mint egy álom.
Aztán megint a lányra néztem. Hirtelen észrevettem a karján egy különös jelet, amit láttam már valahol, és nem is kellett sok idő, hogy rájöjjek hol. Kalinia övcsatja is ezt formálta.
- Mi az a karodon? - kérdeztem Calit, és most ő csodálkozott.
- Nem tudod?
- Nem - feleltem. - Miért?
- Akkor Kala nem mondta el. Pedig ez fontos.
- Sok fontos dolog van - vonta meg a vállát Kalinia. - Így is végig járt a szám.
- Ez itt Evercass szimbóluma. Aki innen származik, az magán viseli valamilyen formában. Csak te nem - mosolygott.
- Még az sem biztos, hogy ide tartozok - mentegetőztem, bár tudtam, hogy butaságot mondok. Az, ahogy ma is bejutottam, egyértelműen bizonyította, hogy én ide tartozok. Látszólag a két lány is tudta, hogy csak össze.vissza beszélek, és inkább nem is válaszoltak.
- Add a kezed! - szólt Cali. Kicsit félve nyúltam oda, és amikor újra a nadrágján futó tűzért nyúlt, nehezen álltam meg, hogy ne rántsam vissza a karom. De amikor a lángok a bőrömhöz értek, nem éreztem semmit, csak lágy simogatást. A lány leírt pár mozdulatot fölötte, aztán ökölbe szorította a kezét, mire a tűz szépen, fokozatosan elaludt.
Alul a csuklómon egy szimbólum volt látható, feketén fénylett, pont úgy, mint Cali karján, és Kalinia övcsatján.
- Most már hivatalosan is közénk tartozol! - jelentette ki halvány mosollyal Kalinia.
Közben fütyülni kezdett a tea a tűzhelyen, és megint kaptam egy csészével az érdekes italból, amit udvariasan el is fogadtam, de utána nem nagyon akart fogyni belőle.
- Még mindig keveset tudok - szólaltam meg a hosszú szünet után. - Nem tudom például, hogy miért van itt folyton sötét, és hogyha valóban innen származom - ami most már egyértelmű, akkor nekem is kell hogy legyen rálinom, nem?
- De - felelte Kalinia. - És ezt akarom kideríteni. Meg a származtatásod, de az már nehezebb lesz. De foglalkozzunk a rálinnal. Egész éjjel ezen gondolkodtam, és azt hiszem, a proliatort kizárhatjuk, mert nem tűnsz túl harciasnak. Vagy az vagy? - kérdezte nevetve.
- Nem túlzottan. És szerintem kalmár sem lehetek, mert az sem nagyon illene hozzám.
- Igen, nekem is úgy tűnik. Viszont a többit már nem lehet ilyen könnyen kizárni.
- És akkor hogyan derítjük ki?
- Próba szerencse.
Egy pillanatig megint csend volt. Szóval próbálkozzak meg mindennel, vagy mit tegyek? Fogalmam sem volt, hogy a lány mit vár tőlem.
- Tehát - kezdtem lassan, reménykedve, hogy rosszra gondolok - próbáljak meg egy csomó mindent, hogy rájöjjek, mi a rálinom?
- Tulajdonképpen erről lenne szó - felelte, és megfeszült az arca az izgalomtól. - Még ilyenben sem volt részem, az biztos, de a végére meglesz a rálinod.
- És ez nem... veszélyes egy kicsit?
- Ha elegen vagyunk ott, akkor nem. De amikor te odafent biciklizni tanultál, akkor is elestél néha, nem igaz? Jó, van egy két próba, ami rosszul is elsülhet, ezt elismerem, de ha figyelünk, nem lesz baj.
- Na, vállalod? - kérdezte Cali.
- Vállalom - jelentettem ki eltökélten.

۩۩۩۩۩