Hatodik fejezet

Sziasztok! 
Meghoztam a következő fejezetet, és ezzel együtt elmondanék valamit. Ezzel a fejezettel lezárult az első nagyobb egység, ami a nagy kaland kezdetéig tart. Mostantól már lesz néhány szemszögváltás, de főleg Evercassba maradunk. Megmutatja magát a világ, teljes valójában, nem egy kaland kíséretében. 
Remélem tetszettek az eddigi fejezetek, és köszönöm, hogy velem tartottatok, és azt is, ha tovább kíséritek Angelát az úton.
Jó olvasást! 
Giger




Vasárnap, mikor haza értünk, szinte azonnal elrohantam a tópartra, onnan pedig Evercassba. Legnagyobb meglepetésemre Militis állt közvetlenül a bejárat mellett. Mikor feltápászkodtam (mert még most is elestem, amikor lementem), és az első pillantásom rá esett, majdnem felsikítottam, de a lány befogta a számat.
- Maradj csöndben! Majd mindjárt megmagyarázom, de addig fogd be a szád!
Látszólag szörnyen feszült volt. Sőt! Mintha félt volna...
Kalinia háza volt a legközelebb, oda vezetett. Bementünk, bezárta az ajtót, behúzta a függönyöket, és meggyújtott egy gyertyát az asztalon.
- Ennél több fényt nem merek... - motyogta, és még valamit mondott, de azt már nem értettem. Végül leült az asztalhoz, velem szemben, és észrevettem, hogy az asztal alatt az oldalán lógó kardot markolja.
- Mi van itt? Hol vannak a többiek? Miért nem lehet több fény és... - özönlöttek belőlem a kérdések, de a lány csak leintett.
- Mindent csak sorban. Kala túl sokáig húzta. Nem mondott el neked mindent, pedig ezzel kellett volna kezdenie. Persze azért, mert magának sem akarja bevallani, hogy ténylegesen idáig jutottunk...
- Miért? Mond már el, kérlek!
- Evercass régóta nem olyan, mint amilyennek lennie kell. Évekkel ezelőtt teljesen megváltozott. - fogott bele Militis. Közben egyenes háttal, feszülten ült a helyén, és az ajtó felé tekintgetett. - Elborított minket az örök éjszaka. Nem gondoltál rá, hogy miért nem süt soha a nap? Hogy miért sietünk mindig a házba?
- Kala azt mondta, nem lényeges...
- Persze, és csoda, hogy elhitted...Na mindegy. - Elgondolkodott, hogy hogyan is kezdhetne bele, aztán vett egy nagy levegőt.- Szóval, ahogy mondtam, több évvel ezelőtt, egy fenti érkezett ide. Máig sem tudjuk, hogyan juthatott be... Talán mert a táltosok mindig feljárkálnak, és követte egyiküket, vagy valami hiba történt... Biztosat nem tudok, de nem is annyira fontos. A lényeg az, hogy az itteniek megtalálták, körülvették... Különösnek, sőt, érdekesnek találták. Egyenesen istenítették.
- Nem egészen értem, hova akarsz kilyukadni.
- Az elején minden rendben volt, de ő lassan megváltozott. Én nem is azt mondom, hogy megváltozott, csak kijött belőle az igazi énje. Nem i8s értem, hogy tudsz ezek között élni. - tette hozzá keserűen, és fejével felfelé intett.
- Én sem nagyon. - suttogtam. Akkor eszembe se jutott mondjuk Tomi vagy Kris, csak a lányok, és az ő gonoszságaik jártak a fejemben, amik már a legnagyobb jóindulattal sem mentek el "diákcsínynek".
- A lényeg, hogy kezdte kihasználni mások érdeklődését és jóindulatát, és addig jutott, hogy a kérései parancsokba csaptak át, és átvette mások szokását - vagyis istenítette saját magát. Képes volt arra, amire eddig senki: manipulálta Evercass lakóit, és kihozta belőlük a rosszat. Végül királynőjüknek választották.
- Micsoda? - értetlenül meredtem rá, kimeredt szemmel, remegő ujjakkal, kipirosodott arccal. - De hiszen nem is ide való!
- De ez már senkit nem érdekelt. Eleinte szinte minden jól ment. De aztán... Maga mellé állított rengeteg mágust, jóst, és az összes catust. Egyedüli úrnőnek nevezte magát, és nem rendeztek több választást.
- De... Miért nem tettek valamit? Csak nem volt jó így mindenkinek...
- Mágusok, jósok és catusok ellen szerinted lenne esélyünk? - kérdezte csendesen.
Nem kellett válaszolnom, mindketten tudtuk az igazat.
- Sötétség borult ránk. Az a fenti, úgy érzi, övé Evercass. Uralkodni akart, és most megtette, de nem a magafajták fölött. Kihasznált minket, és most minden léptünkre figyel. Aterek serege járja a környéket itt és mindenhol.
- Azok mik? - kérdeztem.
- Bukott természet mágusok. Fekete köpenyben járnak, és a természetben akármit a maguk oldalára tudnak fordítani. Az egyik pillanatban itt vannak, aztán már mérföldekkel arrébb. Sok hasonló alak van a ti filmjeitekben, Kala szerint. A megtestesült félelem mind... Több méter magasak, néha a hatot is elérik.
Valóban voltak hasonló alakok a mi médiában, de semmiképpen sem ekkorák. Beleborzongtam, ha megpróbáltam elképzelni.
- És Kala... Az úrnőnek kalmárok kellenek...
- Ne! - felpattantam, és hátrálni kezdtem, közben a fejemet ráztam. Ökölbe szorítottam remegő kezem, úgy meredtem Militisre.
- Cali utána ment, egem itt hagyott, hogy várjalak meg. De most nekem is mennem kell. Ha az udvar a hatalmába keríti, elveszíti a józan eszét.
- Nem hagyhatsz itt! Veled megyek!
- Még a rálinodat sem tudjuk Angela! - csattant fel hirtelen a lány, és ő is felállt, kardját az asztalra csapva. - Tudtam, hogy ez lesz, de nem jöhetsz velem!
- Útközben kiderülhet! Úgysem megyünk semmire, ha itt próbálgatjuk, és hasznomat veheted!
- Kérlek ne nehezítsd a dolgom! - a hangja remegett az elfojtott dühtől, de újra megpróbált kedves lenni. - Mennem kell, és csak feltartasz!
- Militis, én nem játszom ezt. Világéletemben makacs voltam, és semmit sem adtam fel, amit a fejembe vettem. Megyek, és kész! - jelentettem ki, és én is megpróbáltam nyugalmat erőltetni a hangomba
- Egy okot mondj, hogy miért engedjem meg! - kőkeményen a szemembe nézett. A szeme hidegen csillogott. Tele volt dühvel, aggodalommal, és egy leheletnyi félelemmel.
- Mert nincsen más választásod.
Erre nem tudott mit mondani. Még percekig meredten nézett rám, és levegőt is alig vett. Látszólag hatalmas csata dúlt a fejében. Végül sóhajtott egyet, és így szólt:
- Siessünk, szedjük össze a cuccod, és induljunk.
Valahogy erre a válaszra számítottam. Nem érdekelt, hogy Militis mit gondol rólam. Kala volt az első olyan barátom, aki hát...Lány. És lehet, hogy sokak szerint ez nem fontos szempont, de mikor az emberrel minden vele azonos nemű csak rosszat tesz, és azt lesi, hogy mikor tudja megbántani, akkor igenis szomjazik egy ilyen barátságra. Mert szerettem Tomit és Krist, nem arról van szó... Csak ez így mégis más.
Militis elfújta a gyertyát, aztán résnyire kinyitotta az ajtót és kilesett rajta, végül intett nekem, hogy induljunk. Futva tettük meg az átjáró és a ház közötti távolságot, aztán egymás kezét fogva mentünk fel. Az erdőben a lány hunyorogni kezdett, aztán eltakarta a szemét. Olyan volt, mintha egész eddig vakondként élt volna a föld alatt, és most látta volna először a napot. Igazából volt is benne valami, mert évek óta nem találkozott a fényes koronggal. Végül erőt vette magán, és ugyan még mindig beárnyékolta a szemét, de már szétnézet.
- Messze laksz innen?
- Nem annyira. Ha nagyon sietünk nincs tíz perc. De a szüleimet már nehezebb lesz lerendezni, bár csak apa van otthon, és ő még mindig a könnyebb eset.
- Tényleg! Te még velük élsz. - kicsit gondolkodott, de aztán csak legyintett, úgy, mintha egy legyet kergetne el. - Megoldjuk, most menjünk. 
- Jól van, de siessünk...
Újra futás következett. Öt perc sem kellett, és máris a kapu előtt álltunk.
- Te menj hátra. Innen a harmadik ablak az enyém, ha bementem, akkor kinyitom, és be tudsz jönni. Felesleges magyarázkodásra pazarolni az időt. Ezt elintézem.
- Ott várok - bólintott, aztán együtt léptünk be az ajtón. Ő hátra osont a fal mellett, én pedig felszaladtam a rövid lépcsőn és kinyitva az ajtót berontottam az előszobába. Épp csak lerúgtam a cipőt, és már bent is voltam a nappaliban.
- Hogy-hogy ilyen korán? - hallottam apa kérdését, aki a számítógép előtt ült, és dolgozott. Épp hogy haza jött a munkahelyéről, még itthon is volt dolga.
- Hamarabb végeztem - hazudtam gondolkodás nélkül, aztán elindultam a szobám felé. Mikor oda értem, becsuktam az ajtót, és kinyitottam az ablakot. Militis már az ablakpárkányon ült.
- Gondolkodtam - mondta, és gyorsan bemászott. Ügyet sem vetett a helyiségben uralkodó rendetlenségre. - Nem jöhetsz így, ahogy vagy. Kicsit átalakítunk, mert így nagyon feltűnő lennél.
- Nem egészen tudom elképzelni, mire gondolsz, de legyen. - közben már összeszedtem a fontosnak ítélt tárgyak egy részét, többek között hálózsákot, pokrócot és hasonlókat.
- Csak mond meg, hol vannak a ruháid, és megmutatom.
Erre én levágtam a táskám, és széles gesztussal végigmutattam a földön. Militis bemutatott egy mesteri szemforgatást, és halványan elmosolyodott.
- Meg van még jobb oldalt abban a szekrényben is pár, azokat nem hordom. Jelmezek, meg ilyen innen-onnan örökölt darabok.
- Akkor azért nincs szétdobálva...
- Héj, én átlátok a káoszon!
Militis nevetett, aztán megcsóválta a fejét, és támadást indított a szekrény ellen. Én addig folytattam a pakolást, aztán hirtelen támadt egy ötletem. Bevetettem magam az íróasztalom elé, papírt, és tollat vettem elő.
- Mi a terv?
- Nem tűnök el nyom nélkül.
- De azt ugye nem írod le, hogy hova mész...
- Persze, hogy nem - legyintettem, és hozzá láttam. Mire végeztem, Militis is befejezte a kotorászást, az ágyra hajigálta azokat a ruhákat, amiket használhatónak ítélt,. a többit betömködte a szekrénybe. Odahívott, és megmutatta, miket talált. Volt köztük pár egyszínű, fekete, barna, vagy szürke felső, két bő szárú, szintén sötét nadrág, és egy fekete, csuklyás köpeny, amit még egy farsang alkalmával használtam.
- Hú - sokkal több dolog járt a fejemben, de ezt volt a legegyszerűbb kimondani. A ruhák java részét a nagyszüleimtől kaptam, vagy anya aggatta rám egy-egy alkalommal, mert az ő korában divat volt, és nem tudott beletörődni, hogy most már nem az.
- Nem érdekel a véleményed, vegyél fel belőle valamit, meg a köpenyt, aztán menjünk. Egyrészt elrejt, másrészt melegen tart.
- Jól van na - morogtam, és gyorsan átöltöztem. Felvettem egy sötétbarna, hosszú ujjú pólót, egy fekete, türkiz cérnával varrt bő nadrágot, egy övet, amire Militis már a maga holmijaiból átkötött pár dolgot, és persze a köpenyt.
- Ez a két ital itt elég hasznos - mutatott a lány az övemre kötött dolgokra. - A pirosas színű zöldre vált, ha Aterek vannak körülbelül két mérföldes körzeten belül. A másik pedig egy bájital. Segít a gyógyulásban, legyen az az egyszerű megfázástól kezdve a mérgezésen át a törésig és a vérzésig bármi. Az pedig egy szimpla tőr, de nagyon hasznos lehet. Kötél... És itt van ez a kis könyv... Van benne térkép, élőlény- és növényhatározó, néhány egyszerű gyógyital receptje, meg hasonlók. Csak a legfontosabb dolgok.
- Kösz - motyogtam.
- Baj van? - kérdezte, és felsegítette a hátamra a hátizsákot, majd ő is a vállára vette a saját táskáját.
- Nem, csak... Furcsa így itt hagyni mindent. Egyik percről a másikra.
De aztán megráztam magam, és az ablak felé vettem az irányt. Mind a ketten kimásztunk rajta, aztán behajtottam (becsukni kívülről nem lehetett), és szinte futva mentünk a tó felé.

Angela elgondolkodását nem az okozta, amit mondott. Teljes szívéből szeretet volna Kala és Cali után menni, ez nem is volt kérdés. Igazából a levél miatt roskadt magára egy pillanatra.
Mert akkor és ott Angela Frewen a legmélyebbre rejtett, kincsként őrzött gondolatait hagyta a rendetlen kis szoba asztalán, amelyeket eddig még magában sem mondott ki soha.

Kedves valaki, aki ezt elolvasod! 
Elmentem. Elmentem, és talán soha nem térek vissza hozzátok. És ennek most ezer oka van, de az elsődleges az mégsem az eddigi környezetem. Nem fogom elmondani, miért tettem. De azt azért had írjam le, ami eddig bennem volt, és nem mertem bevallani nektek, hogy ezt érzem. 
Kedves szüleim! 
Szeretlek titeket, és örökké hálás leszek azért, amit értem tettetek. Tudom, hogy az utóbbi időben tartózkodó voltam, és ti is velem. El kell hogy mondjam; nem szerettem azt, hogy folyton dolgoztok, vagy öcsivel foglalkoztok, és rám nem maradt idő. Apa soha nem próbált megérteni, talán mert nem tudta, hogyan álljon hozzám. Nem szerettem, hogy sok dolgot ígért, de szinte soha nem tartotta be. Anya néha beszélgetett velem, de nem úgy, ahogy szükségem lett volna rá. Folyton a gondjait hallgattam, és én cipeltem a súlyát. Talán mert nem volt ideje barátnőkre, és én pótoltam őket...Mindenesetre sajnálom, hogy nem búcsúztam el személyesen, de nem engedtetek volna el. 
Kedves Rebeka! 
Csak egyre kérlek: egyszer nézz tükörbe, és gondolj rám. Jusson eszedbe, hogy én mindent megtettem érted, amit tudtam, és megosztottam veled féltett titkokat. Te mégis kibeszéltél a hátam mögött, kihasználtad a bizalmamat. Tudom, nem vagyok hibátlan, és én is hibáztam, de mindig próbáltam jóvá tenni. Sokan mondják, hogy úgy bánj másokkal, ahogy szeretnéd, hogy veled is bánjanak. Én ezt soha nem kaptam vissza tőled. 
Kedves lányok az osztályból! 
Nem állnék bosszút, ha tehetném sem. Az élet olyan, hogy amit mással tettetek, azt valamikor, valakitől ti is megkapjátok. Csak azt kívánom, hogy legyen szerencsém ezt végignézni. 
Kedves fiúk az osztályból! 
Ti igazi barátaim voltatok. Talán azt sajnálom a legjobban, hogy titeket nem látlak többet. Olyat adtatok, amit nekem eddig senki; éreztettétek, hogy fontos vagyok. Sajnálom, hogy ezért a barátságért mások utálatát kaptam. 
Ne keressetek, mert nem tudtok megtalálni. Nem tudom, hogy vissza jövök-e. Azért mentem el, mert itt - akármilyen hülyén hangzik - jobb az életem. Nem tökéletes, nincs tele rózsaszín felhővel, de legalább élet.
Angela