Hetedik fejezet

Sziasztok! 
Végre befejeződtek a vizsgáim, és mostantól kicsit rendszerezem a blogot.Mostantól két hetente rendszeresen lesznek a fejezetetek, nem hamarabb, mert nem tudom mindig egy hét alatt megírni, és az úgy elég össze-vissza, ha egyszer ekkor, másszor akkor rakom ki... Mint láthatjátok, sikeresen átalakítottam a designt (jó sokat játszottam vele, de úgy érzem, megérte), és most ezzel kapcsolatban is kíváncsi vagyok a véleményetekre. Amit a történetről és az új fejezetről gondoltok, azt is várom, szóval hagyjátok csak ott lent egy hozzászólás formájában, vagy írjatok e-mailt! Oldalt a modul sávban kint van a Facebook csoport, ott is szeretettel várlak benneteket. 
Jó olvasást! 
Giger



Hétfő reggel volt. A fiú már vagy fél órája megérkezett az iskolába, most pedig a matekteremben ült, és hol a mellette lévő üres helyet, hol az órát bámulta. Már csak egy perc volt csengetésig. Angela mindig késett, de ilyenkor már meg szokott jönni - karikás szemmel, kócos hajjal, egy egyszerű pólóval és szakadt farmerral. Ilyenkor felhangzott a zúgolódás, a nap első beszólásai, ő pedig kissé felkavarva lehuppant a helyére. Tomi elmosolyodott.
Hirtelen és fülsértően megszólalt a csengő. Hát ma nem jön. Elgondolkodott rajta, hogy mi lehet az oka. Talán beteg, vagy valami ilyesmi. Sajnos ez nem csak neki tűnt fel.
- Nézzenek oda, lesz egy jó napunk - jegyezte meg Vivian. Tomi egészen biztos volt benne, hogy ő is az órát leste a csengő megszólalásáig, és már várt, hogy megtehesse ez a kijelentést. Holly és Haylie nevettek, Rebeca csak mosolygott. Ő Kris ölében ült, de egyáltalán nem vele foglalkozott, szimplán széknek használta.
- Miért is pontosan? - kérdezte fintorogva Martin. Persze egyértelműen tudta, hogy miről van szó.
- Nézz körül és rájössz. - vigyorgott Holly.
- Mi lenne, ha leszállnátok róla? - fortyan fel Tomi, aki nagyon jól emlékezett a hétvégi kirándulásra, arra, hogy azon az estén egy összetört lányt látott. - Mármint azon kívül, hogy csoda...
- Jaj már, mert te szerelmes vagy belé...
- Nem vagyok! - csattant fel a fiú, és felállt a helyéről. - Nagyon jó barátom, de semmi több! Ha egy fiú meg egy lány kedvelik egymást, arra miért kell azt mondani, hogy szerelem?! Mert fogalmatok sincs róla, hogy mi az a szerelem meg barátság, azért! Mert nektek egyik sincs igazán!
- Na álljon meg a menet! - Rebeca felpattant Kris öléből, és villámló szemmel meredt Tomira. - Ezzel meg mégis mit akarsz mondani?!
- Nem hiszem, hogy érthetetlen lettem volna, magyarul beszéltem, ha jól tudom. Az más kérdés, hogy te nem akarod elfogadni - felelte hűvösen, és visszaült a helyére.
- Tudod hova tedd ezt a stílust! Csak mert Angela ilyen bunkó, nem kell neked is! - most már Vivian is felállt. Tomit viszont nem lehetett újra felhúzni. Imádta kiakasztani azokat, akiket nem kedvelt, és ez volt az egyik kedvenc módszere. Szimplán csak belemosolygott a lány arcába, és keresztbe tett kézzel, hátradőlve ült a székén. De a lányok persze felidegesítették magukat, és ezek után nem hagyták annyiban - illetve nem hagyták volna.
Mindenki meglepetten bámulta a csattanva kinyíló ajtót.Tomi talán soha nem felejtette el azt a pár pillanatot. Azt, ahogy az osztályfőnök, és a vörös hajú nő kétségbeesetten beront a terembe. A nő arca sápadt volt, annak ellenére, hogy zihálása alapján az iskoláig futott. Kezében gyűrött, kézzel írt papírt lóbált, haja az égnek állt, és látszólag a sírás kerülgette.
Azt az ijesztő rádöbbenést nem lehet leírni, amit a fiú akkor érzett. Nem kellett mondani semmit, neki ez is bőven elég volt. Jól ismerte a nőt - Angela édesanyja...
Aztán az osztályfőnök feléjük fordult, és kijelentette azt, amit már amúgy is lehetett sejteni.
- Baj van.
Ennyit mondott. Persze nem is kellett többet. Tomi maga elé meredt, Kris pedig őt nézte. Rebeka lesütötte a szemét, a többi lány pedig talán nem tudta, hogyan reagáljon. Csak nézték a tanárt, mintha nem fognák fel a helyzetet.
- Gyerekek - kezdte a zilált nő remegő hangon. - Szeretném, ha elmondanátok, hogyha tudtok valamit, akármit Angeláról. Hogy miért mehetett el.
Itt tört meg a csend. Az osztály java felállt, és egymás szavába vágva magyaráztak - de nem a nőnek, vagy az osztályfőnöknek, hanem egymásnak. Ezek után Tomi sem tudta megőrizni a hideg vérét.
- Ez az egész a ti hibátok!
- Azt se tudjuk, miért ment el és hova, maradj már!
- Na vajon miért mehetett el... Kutassátok át a tíz kiló vakolattal bekent fejecskéteket! Ha áttöritek a falat, a keresés már nem tarthat sokáig!
Az volt a szerencséje, és ezt ő is nagyon jól tudta, hogy a lányok java része vagy nem értette, vagy túl kiabálta, amit mondott.
Sokáig nem fojtathatták, mert az osztályfőnök megelégelte a dolgot. Mindenkit a helyére parancsolt, aztán felolvasta a levelet. Angela anyja közben nem bírta tovább, és elsírta magát.
Mikor végzett vele, újra a csend vette át a hatalmat. Az osztályfőnök először a könnyes szemű nőre nézett, aztán Rebecára. Csalódottság ült a szemében, szinte olvasni lehetett a gondolataiban, elég volt ránézni. A lány pedig csak a padlót bámulta, vörös arccal.
- Hogyan tovább? - kérdezte végül Martin, aki kezdte unni a csendet.
- Szerintem elég egyértelmű. Megkeressük - jelentette ki Tomi, és már állt is fel, a többi fiúval együtt. 
- Mégis mit gondoltok, hogyan? - Vivian a teljes felháborodás hangján szólalt meg, ami egyáltalán nem illett oda abban a helyzetben. - Bárhol lehet, és úgy egyébként: mit foglalkozunk vele? Hetente kétszer hallani a híradóban, hogy egy tini "világgá megy", aztán két nap múlva otthon van! Semmi értelme. Ha meg mégsem kerül elő, akkor szépen felhívjuk a rendőrséget, és majd ők előszedik.
- A lányomról van szó - vágott közbe halk, de vészjósló hangol Angela anyja. - Ha te nem kívánsz részt venni ebben, hát legyen. Nem kötelességed.
Vivian mintha elszégyellte volna magát, és nem szólt többet.
A lányok egy része szép lassan felállt, követve Tomiék példáját. Néhányan ott maradtak, de velük nem is foglalkozott senki.
- Jól van - az osztályfőnök végignézett rajtuk, aztán folytatta. - Mi elmegyünk a rendőrségre és jelentést teszünk, hogy Angela eltűnt. Ti megkapjátok a levél fénymásolatát, és arra kérlek, gondolkodjatok rajta, hogy hova mehetett. Nézzétek át, hogy mik a kedven helyei, hova szokott menni, meg ilyesmik, mindent, amit úgy érzitek, használható, mondjatok el. Nemsokára jövünk.
Kimentek az ajtón, az osztályból pedig, akik segíteni akartak, összegyűltek egy pad körül.
- Ötletek? - kérdezte Martin. Tomi azonnal belekezdett.
- Szabadidejében vagy a szobájában szeret lenni, vagy a tóparton. Esetleg a mögöttük lévő erdőben, de ott leginkább kutyát sétáltatni szokott. A tóparton van egy fás rész, ha rossz a kedve, képes eltűnni szem elől, mert megvannak a rejtekhelyei, ha nem akarja, hogy megtalálják. Ezeket én sem egészen ismerem, de biztos meg lehet találni.
- Mi van, ha elment a környékről? - kérdezte Emily, aki inkább otthagyta Viviant meg a barátnőt, és jött segíteni. - Én szeretek elmenni nagyvárosba, ha egyedül érzem magam.
- Viszont ahogy őt ismerem, az lenne az utolsó hely, ahol keresném - felelte Kris, Tomi pedig bólogatott.
- Ebből nem lehet többet kihámozni, csak azt, hogy elege van ezekből a hülyékből - csóválta a fejét Martin, és levél fénymásolatát lóbálta a kezében.
- Az a legnagyobb baj, hogy nem akarja, hogy megtaláljuk. És mivel nagyon okos, meg is tudja oldani...- sóhajtott Emily
- Azért a rendőrök csak előkerítik. Ott van a nagybátyám is - szólt közbe Vivian, de senki sem figyelt rá.
Amíg nem jöttek vissza a rendőrségről a felnőttek, addig összeírtak minden lehetséges helyez, a legvalószínűbbel kezdve, aztán csak beszélgettek. Tomi próbálta elterelni a gondolatait, de nem nagyon sikerült neki. Talán ő volt az egyetlen, aki komolyan tartott tőle, hogy Angela nem fog előkerülni. Ezt nem azért gondolta így, mert annyira pesszimista lett volna. Csak szimplán túl jól ismerte a lányt...
Végül megjött az osztályfőnök és Angi anyukája, és elindultak a tópartra, mint a legvalószínűbb helyre, ahova a lány mehetett.
A többi osztály persze az balakban lógott, hogy hova mehetnek egy tanóra kellős közepén. Néhány bátrabb lekiáltott, de ők még csak fel sem néztek, elvégre erre most nem volt idő.
A tópart nem volt messze, az út mégis hosszúnak, és felesleges időpocsékolásnak tűnt. Úgy siettek, ahogy csak tudtak, és a vége felé már futottak is.
- Szerinted itt lesz? - kérdezte Kris Tomi mellé érve.
- Optimista legyek, vagy őszinte?
- A kettő együtt nem megy?
- Szerintem valami olyan helyen van, amiről tudja, hogy nem ismerjük. És ezt a levélben is leírta, csak vakok vagyunk észrevenni. Vagyis nem akarjuk észrevenni.
- Miért akarnánk? Te sem tudod elfogadni.
- Nem. - Tomi csak ennyit felelt, és hangtalanul loholt tovább, egészen a tóig. Itt már mindenki más felé ment. Néhányan a gátra mentek, vagy épp a nádas szélére, ahol még nem volt víz. A fiúk a kis erdős részt kezdték el átkutatni. Nem is gondolták, hogy most voltak a legközelebb a lányhoz. Ezek után már csak távolodni tudtak tőle.
Angela pedig már messze járt, és nem is gondolt se a szüleire, se a barátaira, se az osztály többi részére. Csak Kala járt a fejében, és az, hogy haza fog-e jutni onnan, ahova került.