Tizennegyedik fejezet

Nem késtem nem késtem nem késtem. Éljen. 
Őőő, ezt a fejezetet köszönöm egy személynek, akivel valószínűleg soha nem fogok találkozni, de nélküle mostanában nem indul meg a fantáziám... :D  
Viszont megint van mit mondanom. Nemrég kaptam két díjat is, és már itt pihennek a megírt fejezetek, de egyszerűen nem találok annyi blogot, ahány embernek el kéne küldenem. Szóval. Írjatok nekem hozzászólásban blogokat, hogy szerintetek kik örülnének neki, kik érdemelnék meg. Összesen 22 helyre kell díjat küldenem, úgyhogy jöhet bőven. Sajátot is írhattok, ha más nem jut eszetekbe. Tudom, hogy ez így kicsit rendhagyó, de a múltkorit is alig tudtam szétküldeni, mert sajnos nem sok blogot olvasok mostanában. Köszönöm előre is! 
Jó olvasást, várom a véleményeket, amennyiben meg akarjátok osztani velem! ;) 
Giger




Legközelebb akkor álltunk meg, amikor a földút végére értünk. Innen már aszfalt vezetett tovább, és már láttam a házunkat is. A Nap elég magasan járt, dél már egészen biztosan elmúlt. Hacsak nincs hétvége, akkor anyáék nyilván dolgoznak. Most érdekes módon elég erős kísértést éreztem, hogy visszaforduljak. Nem tagadhatom le; féltem. Féltem, hogy a családom és az osztályom hogyan fog reagálni, ha meglátnak. Az is megfordult a fejemben, hogy megkapom: minek jöttem vissza? Ha már minden itt hagytam, miért nem véglegesen?

– Mit fogok mondani nekik, ki vagy te? És miért vagyunk ilyen ruhában?

– Nem hiszem, hogy a ruha lenne a legnagyobb baj. És majd előadjuk, hogy én segítettem neked hazajönni.

– Vagy csak szimplán beállítunk, és nem érdekelnek a kérdések. Majd kijelentem, hogy egy barátom vagy.

– Az azért szerintem kevés lesz nekik...

– Nem, le fognak fagyni annál, hogy „barátom” – keserűen felnevettem. Hogy anyáékkal hogyan lesz, abban nem lehettem biztos, de hogy az osztály erre mit fog reagálni, azt egyértelműen tudtam.

– Te tudod – hagyta rám Amora, és aggódó pillantásokat küldött felém. Én határozott léptekkel megindultam a házunk felé.

A kutyám kitörő örömmel fogadott, és első dolga volt minden elérhető porcikámat megnyalni, de minimum megszagolni. Én megsimogattam a fejét, és türelmesen kivártam, hogy közelebb engedjen a bejárati ajtóhoz. Most már fáradt voltam, és kezdett rajtam előjönni, hogy két napja nem aludtam szinte semmit. Megpillantottam a tükörképemet az ablakon az ajtó mellett. Kócosabb voltam, mint eddig bármikor, a szemem alatt sötét karikák éktelenkedtek. Még mindig az az elszakadt póló volt rajtam, ami lelógott a vállamról, a köpenyem csálén állt, és még a szokottnál is fehérebb volt a bőröm.

– Olyan vagyok, mint egy rosszul fésült vámpír – jelentettem ki, és a kilincsért nyúltam. Az ajtó be volt zárva, de ez nem okozott nagy problémát. Kivettem a korláton lévő virág cserepéből a kulcsot, bedugtam a zárba és elfordítottam. Egy kattanás, és már be is léptem a házba. Nem volt otthon senki.

– Szerintem az lesz a legjobb, ha először átöltözünk. Kerítek neked is valami ruhát.

Ránéztem az órára, aztán mellette a naptárra. Fél egy volt.

– Nem tizennégy, tizenöt – mondtam. – Ma van a szülinapom.

– Boldog szülinapot – szólt Amora, és megpuszilta az arcomat. Úgy álltam ott, mint aki kővé vált. Egyszerűen nem tudtam reagálni erre a gesztusra. Aztán végül nem is csináltam semmit. Inkább bementem a szobámba. Ugyan olyan volt, mint ahogy hagytam. Senki sem túrta fel, senki sem keresett nyomokat, hogy merre mehettem... Felkaptam pár hétköznapi ruhát, aztán apáék hálószobája felé vettem az irányt, azzal a céllal, hogy keresek valamit, ami jó Amorára. Kicsit alacsonyabb, és soványabb volt apánál, de azért nem volt vészes a méretkülönbség. Kivettem egy egyszerű pólót és pulcsit, meg egy kisebbnek tűnő farmert, aztán túrtam hozzá egy övet. Odaadtam a fiúnak a ruhákat, aztán bevonultam a saját szobámba öltözni. Egészen furcsa volt újra hétköznapi göncökben lenni. Valahogy úgy megszoktam a lenti öltözetet. Mintha világ életemben úgy öltöztem volna.

Mikor levettem a felsőmet, minden bátorságomat összeszedve beálltam háttal a tükör elé. Meglehetősen rosszul voltam a sebektől, akárkiéi is voltak. A saját sérüléseimmel sem az volt a legnagyobb bajom, hogy az enyémek.

A lapockám környékén egy szó volt látható: átkozott. Nem úgy nézett ki, mint egy égési seb, pedig a fájdalom alapján azt gondoltam volna. Inkább mint ha a bőrömbe karcolták volna a betűket, amiknek mellesleg nem igen láttam értelmét. Az biztos, hogy nem természetes sérülés volt, már csak a keletkezését tekintve sem. A catus ennek segítségével tud megtalálni, ezt ő is elmondta. De miért átkozott? Ennek semmi értelme.

Befejeztem az öltözködést, kivételesen meg is fésülködtem. Aztán felkötöttem az övemre az összes holmit, amit Militis adott, semmit sem akartam itt hagyni. Még a táskámba is összepakoltam azokat a ruhákat, amelyekről tudtam, hogy Evercassban tökéletesen megfelelnek, és a hálózsákomat is benne hagytam. Megtöltöttem pár félliteres üveget vízzel. Úgy éreztem, minderre szükségem van, mert fogalmam sem volt, hogy visszajövök-e még ide.

Mikor végeztem, leültem a nappaliban. Amora nem sokkal utánam jött ki a fürdőszobából. Érdekesen festett ezekben a ruhákban. A haja pedig teljesen szétállt, és különösen hosszúnak tűnt, hiába ért csak a válláig.

– Jól áll – vigyorogtam, ő pedig felvonta a szemöldökét.

– Egy biztos: kényelmesebb, mint az az őregyenruha – jelentette ki. – És az is furcsa, hogy már jó ideje világos van.

– Nekem hihetetlenül jól esik. Talán semmi más nem is hiányzott innen, de ez nagyon. Na de kezdenünk kell valamit a hajaddal! – nevettem, és most ketten vonultunk be a fürdőszobába. Az öcsémnek egyszer kellett venni hajzselét, és utána egy hétig különféle frizurákkal járt oviba. Szerencsére ezt mindig én oldottam meg, szóval valamennyire értettem hozzá. Először egy kicsit átfésültem Amora haját, mert annyi volt benne a csomó, hogy olyat még én sem tudtam produkálni, aztán fogtam a zselét, és elkezdtem alkotni. Mire végeztem, kimondottan divatos lett a frizurája, és eszméletlenül jól állt neki – de az utóbbit magamban is csak suttogva mertem megállapítani. Mikor megszemléltem a művemet, próbáltam nem elveszni a szemeiben. Ez elég nehéz volt, tekintve, hogy pontosan ez volt a célja.

– Ne csináld ezt! – utasítottam.

– Mégis mit? – értetlenkedett, és felállt a székről, ahova leültettem, amíg szobrászkodtam a haján.

– Tudod te azt nagyon jól.

Azzal megint elmosolyodtam, és az előszoba felé vettem az irányt. Nem sokkal később már a ház előtt álltunk, hátizsákkal a hátunkon.

– Ezeket javaslom eltenni valahova – mondtam, a táskákra célozva. – Vigyük le a tóhoz, van ott pár olyan hely, amit csak én találok meg.

Úgyhogy mielőtt egy nagy levegővel bevetettem volna magam az iskolába, meglátogattuk a pici erdőt a tó mellett. Miután elrejtettük a két táskát, azonnal elindultunk a rettegett épület irányába. Fogalmam sincs, miért oda akartam menni először. Talán mert egy biztos pont volt, egy olyan hely, ahol biztosan találok ismerőst. Hiszen anyáék munkahelye messze volt innen. De maradhattam volna otthon is, megvárhattam volna, amíg hazajönnek. Viszont egyszerűen képtelen voltam nyugton ülni – túlságosan felizgatott, hogy hogyan reagálnak rám. Na meg persze nem felejthettem el, miért vagyok itt, és amiért itt vagyok, azt az iskolában találhatom meg...

– Nagyon szeretik errefelé a nagy épületeket. Meg úgy egyáltalán az épületeket. Nem nagy egy kicsit a népesség? – kérdezte Amora. Én megvontam a vállam.

– Itt mindig is így volt. Vagy legalábbis régóta.

Bementünk a kapun, aztán a bejárati ajtón. Éppen óra volt, de tudtam, hogy nemsokára kicsengetnek. Így aztán az osztályunk terme elé álltunk, remélve, hogy ott lesznek azok, akiket keresek. Meglepően nagy volt bent a csend, még a tanárt sem hallottam beszélni. Talán dolgozatot írtak. Amora nem győzte felmérni a terepet. Mégis, hiába volt teljesen új itt, mintha ismerné az épületet, az egész világot. A hétköznapi ruhákban és bezselézett hajával olyan volt megint, mint egy régi ismerős. Mintha nap mint nap láttam volna eddig is. Pedig ez elég nagy butaság volt. Ennek ellenére képtelen voltam kiverni a fejemből, hogy már többször is láttam, és első pillantásra belezúgtam. Végül is, a többi őrültségemhez képest ez simán elment átlagos gondolatnak.

Valami volt a szemében, ami teljes mértékben el tudta venni a józan eszemet, feltéve, hogy eddig volt nekem ilyenem. Képtelen voltam úgy ránézni, hogy utána ne kelljen minden erőmet felhasználnom egyetlen apró mozdulatra; történetesen, hogy másfelé fordítsam a fejemet. A tinifilmekben, na meg Vivianék képzeletében mindig a fiúk szeme játssza a döntő szerepet, amit én a legnagyobb hülyeségnek gondoltam, legalábbis mostanáig. Amora szeme mesélt; elmondta, honnan jött, milyen ember, és hogy ténylegesen fontos vagyok neki.

Abban mindenesetre megegyeztem saját magammal, hogy a szerelem elveszi az emberek józan eszét. Én ugyanis eddig teljesen reálisan gondolkodtam, most viszont elkezdtem hinni egy csomó gyerekes butaságban, mint például a szerelemben első látásra.

Megszólalt a csengő, de nem nyílt ki az ajtó. Tudtam, hogy ez átlagos dolog, sőt, az számított kivételes esetnek, ha egy óráról mindenki pontosan csengetéskor kijött, mégis idegesített a dolog. Vártam egy percet, aztán kettőt. Nem vagyok türelmes típus.

Benyitottam az ajtón, és egy pillanatra elfelejtettem, hogy nekem lélegeznem is kéne. Nem csak az osztály és az osztályfőnök volt bent – akik mellesleg egy nagy körben ültek –, hanem a tulajdon szüleim is. És ha ők így egy teremben vannak, az nem sok dologra vezethető vissza. Kerestek.

Óráknak tűnő másodpercekig néma csend telepedett a teremre. Szinte automatikusan megmarkoltam Amora pulcsiját a karjánál. Ő szelíden rátette a tenyerét az én kezemre, jelezve, hogy ő nem fagyott le, és itt van velem.

– Angela, a jó ég áldjon meg te szerencsétlen!

Ezek voltak anya első szavai, és a nyakamba borult. Én még mindig Amora ruháját szorongattam az egyik kezemmel, de olyan görcsösen, mintha az életem múlna rajta. Hozzá akartam kötni magamat valakihez, aki onnan jött, ahonnan én, aki pontosan érti, mi a helyzet, aki tudja, hogy a következő szavak, amiket kiejtek, egytől-egyig hamisak lesznek.

Anya után apa szorított magához, az osztály egy része pedig mögötte állt, és egymás feje fölött lesekedtek felém. Az osztályfőnök szintén ott volt a közelemben. Amorát senki sem vette figyelembe – egyelőre.

– Édes Istenem, elképzelni sem tudtuk, hol vagy – anya könnyekben tört ki. Már majdnem elszégyelltem magam, amikor befurakodott a fejembe egy undok kis gondolta. Történetesen, hogy ha valaki itt most felelősségre vonhat valakit bármiért is, az én vagyok. Mert hogy elég jól eltitkolták előlem, hogy egy másik világból származom. Ettől függetlenül iszonyatosan nehéz volt nem elsírni magam. Ha lehet, még erősebben belekapaszkodtam Amorába, az egyetlen stabil pontba körülöttem.

Nem tudtam, mikor, és ki szájából, de abban biztos voltam, hogy hamarosan elhangzik a kérdés; hol voltam, és miért mentem el? Legalább most már nem attól a kérdéstől féltem, hogy miért jöttem vissza. A most kilátásba helyezett kérdéstől igazából nem is féltem. Tudtam, hogy hazudnom kell valamit, ha nem is most. Talán egy ideig ki tudom kerülni, de nem örökké.

Mikor mindenki kiörömködte magát, aki akarta – azaz nem túl sokan – úgy döntöttek, leültetnek maguk közé – nem egy lány legnagyobb bosszúságára – és kikérdeznek. Most már feltűnt az is, hogy nem vagyok egyedül, a fiút ugyanis továbbra sem voltam hajlandó elengedni.

– Egy barátom – jelentettem ki gondolkodás nélkül, és semmi más vele kapcsolatos kérdésre nem voltam hajlandó válaszolni. Amora hiába próbálta leplezni, láttam, hogy remekül szórakozik a viselkedésemen.

– Angela, iszonyatosan megijesztettél minket...

És így ment tovább. Nem ám az, hogy hol voltam, van-e valami bajom, és mi okozhatta, hogy egyáltalán megfordult a fejemben, hogy elmegyek. Ez mind senkit sem érdekelt. Csak a saját bajuk, hogy ők mennyire szenvedtek, hogy nekik milyen rossz volt. Nem kellett sok idő, hogy ezen teljesen felidegesítsem magam. Kivártam, amíg mindenki kipanaszkodja magát, aztán én szólaltam meg. Tudtam, hogy az eddigi összes harag, ami felgyűlt bennem, ki fog törni, és egy kicsit még örültem is neki.

– Most, hogy mindenki elmondta, milyen szörnyűségeket élt át, én is szóhoz juthatok? – kérdeztem kissé szkeptikusan. Megdermedt a levegő a szavaim nyomán. – Köszönöm. Köszönöm, hogy végighallgathattam, mennyi fájdalmat okoztam.

Semmi válasz. Nem tudták, hogyan reagáljanak.

– De érdekel egyáltalán valakit, hogy miért mentem el? Szerintetek az emberek jókedvükben veszik a nyakukba a Világot egyetlen táska kíséretében? Nem kell válaszolni, költői kérdés volt. – Tartottam egy rövid szünetet. Be kell valljam: élveztem. Élveztem, hogy a szavaim végre nyomot hagynak, és nem is akármilyet. – Azért mentem el, mert utáltam itt lenni. Utáltam, hogy mindig az a különc lány voltam. Ha be akartam illeszkedni, megkaptam, hogy nincs egyéniségem. Ha magamat adtam, akkor különc voltam. És vagyok. Mindez senkit sem zavart. Senkit. A tulajdon szüleimet sem érdekelte. Tőlem soha nem kérdeztétek meg, mi volt a suliban. Én voltam az egyetlen gyerek, akitől nem kérdezték meg. Mindenki arról beszélt, hogy mennyire elege van ebből a kérdésből, én közben meg csak arra vágytam, hogy egyszer feltegyék nekem is. Hogy valaki egyszer megkérjen; meséljem el, mit érzek. Hogy valaki egyszer észrevegye; nincs minden rendben. És hiába vártam.

– És most téged fogunk sajnálni? – kérdezte gúnyosan Vivian.

– Egyszer az életben nem fogsz belehalni, ha mást is sajnálsz magadon kívül – jelentettem ki. Rá se néztem, nem is érdekelt, hogyan reagál.

Ennyit tudtam beszélni. Megint megszólalt a csengő, és nemsokára hallani lehetett, hogy egy másik osztály toporog az ajtó előtt. Egyetlen szó nélkül felálltam, és Amorával az oldalamon kisétáltam a teremből, mintha mi sem történt volna. Tomi volt az, aki utánam rohant.

– Csak azt akartam mondani – kezdete –, hogy örülök, hogy újra itt vagy. Elég unalmas volt itt minden.

Halványan elmosolyodott, és én viszonoztam a gesztust. Éreztem, hogy jobban örült a jelenlétemnek, mint ahogy mutatta, de nem tudta, mitől borulnék ki ebben a helyzetben, és visszafogta magát.

Egy pillanatra elsötétült a világ, és bevillantak az árnyak. Tomi árnyékának fejében mintha kavargott volna valami. Aztán az egész látomás ahogy jött, úgy távozott. Pislogtam párat, a gyomrom összerándult. Mégpedig az örömtől. Egyre vékonyabb a fal a valódi világ és a gondolatok világa között.

– Minden rendben? – kérdezte Tomi. El tudom képzelni, milyen értelmes fejet vághattam, miközben ez lezajlott bennem.

– Persze – feleltem. – Majd még találkozunk.

Kéz a kézben sétáltam ki Amorával. A szüleim követtek, és én egyenesen a közelben parkoló kocsink felé mentem. Látszólag eléggé össze voltak zavarodva, amit meg is tudtam érteni, de nem akartam kezdeni vele semmit. Velük még egyáltalán nem végeztem, bőven akadt megbeszélnivaló.

Az autóhoz érve felmértem a terepet, és megállapítottam, hogy nincs senki a közelben. Nem szálltam be, hanem megálltam anyáékkal szemben. Nyilván fogalmuk sem volt, hogy mit akarok.

– Miért nem tudtam, hogy nem vagyok a ti gyereketek? – tértem azonnal a tárgyra. Arra számítottam, hogy még jobban elcsodálkoznak, de nem ez történt. Úgy álltak ott, mint két hazugságon kapott gyerek. Elég abszurd volt a szituáció. Apa megadóan sóhajtott.

– Mit tudsz? – kérdezte lemondóan.

– Ja, szóval így állunk? Inkább kezdjük ott, hogy ti elmondjátok, ki vagyok! – csattantam fel. Normális körülmények között rég rám szóltak volna, hogy vigyázzak a számra, nem a haverjaimmal beszélek, csakhogy most nem voltak normális körülmények.

Erre a megmozdulásra egyébként azért volt szükség, mert nem lehettem biztos benne, hogy mindennel tisztában vannak. És ha úgy kezdek el Evercassról magyarázni, hogy fogalmuk sincs róla, akkor nagy valószínűséggel a diliházban végzem.

– Nem igazán van mit mesélni – mondta anya. Egy világ omlott össze bennem a szavai nyomán. – Egyszerűen örökbe fogadtunk, és ennyi. Sajnálom, hogy...

– És nem lehet tudni, hogy kik a szüleim? – szakítottam félbe. Amora feszülten figyelte a beszélgetést.

– Sajnos nem. Sokan vannak így, főleg mostanában. Leteszik a gyereket a rendőrség előtt, és felszívódnak.

– Ez egészen biztos? – próbálkoztam kétségbeesve. Nem az érdekelt, hogy kik a szüleim, teljesen hidegen hagyott. Talán bennem volt, ami minden evercassiban; hogy fiatalon elhagyják a szülőket, és nem foglalkoznak egymással. Nem, engem az érdekelt, hogy miért kerültem fel ide. De sajnos egyelőre úgy festett, ez nem fog kiderülni.

– Biztos – anya látszólag nem nagyon értette a dolgot. Pedig szerintem halál természetes, hogy egy gyereket érdeklik a valódi szülei, ha már egyszer nem velük él. Talán azt hitte, ki fogok akadni, még jobban, mint eddig, vagy valami mást kérdezek. – Hidd el, mi nem akartuk örökké titokban tartani...

– Mindegy – legyintettem. Erre ők, ha lehet, még jobban elcsodálkoztak. A lelkizés, a kerítésszöveg egyáltalán nem foglalkoztatott, nem voltam rá kíváncsi. A húsz napból már hiányzott egy, meg kell tanulnom irányítani a rálinomat, szereznem kell valakit...

Közben egyre többet gondoltam a barátaimra. Azokra, akiket otthagytam, én pedig egy szó nélkül eljöttem. Úgy éreztem, jót teszek velük, ha nem keverem bele őket még jobban a feladatomba, és emellett most is kitartottam. Viszont nem tudtam, merre járhatnak, mit kezdtek magukkal, megértették-e, pontosan mit akartam. Militis megértette – mondtam magamban. Igen, egészen biztos, hogy ő megértette, ha esetleg más nem is. Tudnia kell, hogy én azt akartam, menjenek vissza. Reménykedtem benne, hogy nem haragszanak meg rám véglegesen és visszavonhatatlanul ezért a megmozdulásomért.

–...és minden rendben lesz. – Hallottam anyát, és egy pillanatig nem tudtam hova tenni a mondatfoszlányt, de aztán rájöttem, hogy most ért véget az előbb megkezdett monológ, csak én közben fejben máshol jártam.

– Hogyne – hagytam rá. – Meddig voltam távol?

Olyan természetesen viselkedtem, mintha az ilyen eltűnések mindennaposak lennének. Szerintem kezdték azt hinni, tényleg megbolondultam, és az a helyzet, hogy ezért nem hibáztathattam őket.

– Két és fél hétig – apa úgy beszélt, mint aki egy álomból szól. – És most, hogy ezt mind tisztáztuk, megmondanád, hogy hol voltál?

– Nem. – Feleltem nemes egyszerűséggel.

– Angela, ez nevetséges! – anyának azt hiszem, elfogyott a türelme. – Azt sem tudtuk, élsz-e, az égvilágon semmit!

– És most, hogy itt vagyok, láthatjátok, hogy nincsen semmi baj!

Nem érdekelt. Nem akartam erről beszélni, volt ezer másik gondom. Kizártam az eddigi családom, barátaim és ellenségeim, mert most egyszerűen nem szabadott velük foglalkoznom. Az igazi küzdelem tizenkilenc nap múlva kezdődik, és én még nem állok készen rá.