Tizenötödik fejezet

Szolgálati közlemény: ez most az én oldalamról egy merész fejezet, labilis idegállapotban vagyok, és másfél óráig egy számot hallgattam, hogy ez elkészüljön. Elolvasni csak saját felelősségre! 

Na jó, nem ilyen durva a helyzet a fejezettel kapcsolatban. A központban lévő jelenet mindenesetre már hónapokkal ezelőtt megíródott a fejemben, és egészen eddig nem tudtam eldönteni, hogy legyek-e elég merész belerakni a sztoriba. Aztán rájöttem, hogy nekem ez ide illik, és kockáztatni is kell néha. :D 

Szóval ez az egyik közölni valóm volt. A másik: még mindig nem tudom kinek küldeni a díjakat, mert igazából egy javaslatot sem kaptam. Ha valakinek az lenne a gondja, hogy nem akar mindent elolvasni, az egyik díj nem a Dorothy Blog Award... De nagyon szépen kérlek, ha tudtok, írjatok javaslatokat! 

Jó olvasást! 

Giger

Az egész olyan, mint egy kényszerzubbony. Rád erőltetik, nem kérdezik, hogy mit akarsz. Mintha mi sem történt volna, visszaterelnek a régi életedbe, és nem érdekli őket, hogy igazából vissza sem tértél. Lényem egy jelentős része nem jött velem, és ez senkinek sem tűnt fel körülöttem. Csak egy számított; számukra minden rendeződött.

Mint kiskorú, a szüleim és tanáraim visszaerőszakoltak az iskolába, és még pszichológushoz is el akartak küldeni, de azon akkora hisztit csaptam, hogy inkább elvetették az ötletet. Pedig az osztálynak látszólag nagyon tetszett. Ha elmegyek, akkor ugyanis már hivatalosan is dilisnek nevezhetnek, és ez bizonyára végtelen örömöt okozott volna nekik.

Így viszont nem maradt más, csak ami eddig is volt. Érdekes, de azt senki sem hozta fel többet, hogy eltűntem. Kellemetlen témának számított, olyannak, amire mindenki napjában kétszer gondol, de senki sem akarja hangosan is említeni.

Tomival egyáltalán nem beszéltem, mióta visszajöttem. Nem mintha ennek ő lett volna az oka – többször is odaült mellém, de amikor láttam, hogy szólni akar, mindig csináltam valamit. Elmentem, kérdeztem valami általános hülyeséget másoktól. Akármit megtettem, hogy ne kelljen találkoznom a kérdéseivel. Nem akartam meghallani, hogy hiányoztam.

Ehelyett egyre többet beszélgettem másokkal. Akármennyire undorodtam saját magamtól már a gondolatra is, kerítenem kellett valakit, és ha már így alakult, nem hagyhattam, hogy ez a valaki olyan legyen, aki fontos nekem. Próbáltam normálisan viselkedni, nem beszólni minden mondatuk után, és bekapcsolódni a számomra abszolút agyamentnek vélt témákba, amiket ők viszont minden lehetséges alkalommal felhoztak.

Délután nem csináltam leckét, nem tanultam, nem beszéltem az úgynevezett családommal, hanem kimentem Amorával a szántóföldre és gyakoroltam. A fiúnak kivettük egy szobát a falu egyetlen kis szállásán, mivel anyáék valószínűleg magyarázatot vártak volna, ha közlöm, hogy hozzánk költözik. Mindenesetre feldobott a tény, hogy a helyzet nem menthetetlen. Már néha sikerült azonnal átlépnem a gondolatok világába, és egyszer komplett vihart csináltam a saját akaratomból. Persze ezt korántsem lehetett egyértelmű sikernek elkönyvelni, mert ezek között rengetek félresikerült próbálkozás volt.

Négy nap telt el így. Délelőtt az iskolában ültem, és próbáltam normális viszonyt ápolni az osztálytársaimmal, délután gyakoroltam Amorával, este pedig már gondolkodni sem volt erőm, és úgy dőltem be az ágyba mint egy zsák krumpli. Igazából ez tökéletes volt így, mert ha elkezdek gondolkodni, akkor semmit nem alszom egész éjjel.

– Igazából ez így nem is olyan rossz – jelentettem ki az ötödik nap reggelén. Amora mindig elkísért az iskolába, a végén pedig ott várt a kapuban. Fogalmam sincs, mit csinált egész nap egyedül, de nem is jött fel a téma. Tulajdonképpen ha beszélgettünk, én voltam a téma, és ez kezdett kicsit idegesíteni. Nem mintha nem lenne jó érzés elmondani valakinek, hogy mi is van veled, de hosszútávon, ha mindig csak te beszélsz, az már kényelmetlen.

– Ha nem lenne a tény, hogy ez nem fog sokáig tartani, és hogy mi közeledik, mondhatnánk tökéletes – felelte.

– Na az azért nem – nevettem. – Így a délelőttöt szívesen kihagynám. És ebből a szempontból nem is olyan rossz, hogy csak meghatározott ideig tart. Persze sokkal jobb így, hogy van kihez jönni utána... Nem tudom, érted-e, mire gondolok. Engem itt utálnak, mindig is így volt.

– Azt láttam, csak nem értem, miért.

– Én igen, a helyükben én is utálnám magam.

– Micsoda? – hökkent meg Amora, és elképedve nézett rám.

– Képzeld csak magad a helyükbe. Mindig mindenkinek beszóltam, és ez az embereket akkor is felhúzza, ha jogos. Én vagyok a különc, a dilis, a tanárok mégis engem szeretnek.

– És ezért kell így bánni valakivel?

– Ezt nem mondtam. Csak ha nagyon akarom, meg tudom érteni őket. Tulajdonképpen egészen máshogy gondolkodnak, mint mi.

– Néha nem tudlak követni.

– Nem vagy vele egyedül.

– Úgy tudom, túltetted magad rajtuk.

– Minden nyomot hagy. Csak ezt a nyomot el lehet halványítani. Megszüntetni viszont soha.

Odaértünk a sulihoz, és bementem a kapun. Igazából jóval korábban értem be, mint kellene, szóval még nem volt ott senki az osztályból. Ez megint csak új szokásom, ugyanis régen minden reggel elkéstem, vagy épp hogy csak beértem az első óra kezdésére.

Felvonszoltam magam a másodikra a matekterembe, levágtam a táskámat a földre és nekiálltam megcsinálni a leckémet, ami otthon természetesen kimaradt. Aztán mikor végeztem, és még mindig nem jött be senki, próbáltam egy kicsit gyakorolni. Arra már rájöttem, hogy a nyugalom itt nem jó semmire – igenis fokozott érzelmi állapotban kell lennem, ha át akarok lépni. Ez pedig nekem különösen könnyen ment.

De most nem próbálkoztam úgy isten igazából. A végén csak feküdtem a padon és néztem ki a fejemből. Úgy fél óra múlva kezdtek befutni a „koránkelők”. Mivel ezek javarészt lányok voltak, még csak rám sem néztek, nem mintha ez egy kicsit is érdekelt volna.

Mikor Tomi és Kris bejött felkaptam a fejem, de aztán másfelé néztem. Mióta visszajöttem, mindig egyedül ültem a terem végében, próbáltam tettetni, hogy nem érdekel senki. Pedig az igazság az volt, hogy hiányoltam a beszélgetéseket a fiúkkal. Viszont azt is tudtam, hogy nagyon gyorsan kínos témákra terelődne a szó, olyanokra, amelyekről egyáltalán nem akarok velük beszélni. Néha próbáltak közeledni hozzám, de ma már semmi... Csak leültek egymás mellé három paddal előttem, és meg sem szólaltak. Illetve mintha beszéltek volna, de csak nagyon halkan, és ez egyáltalán nem volt rájuk jellemző.

Tíz perc múlva pedig megértettem a dolgot, ugyanis Rebeca viharzott be az udvartartásával, kivörösödött szemmel. Helyet keresett magának az egyik leghátsó padban – de tőlem azért elég távol –, és még Viviant is elzavarta, amikor mellette akart leülni.

Na tessék. Mindig is biztos voltam benne, hogy a kapcsolatuk nem fog kimondottan sokáig tartani. Ennek ellenére meglepett a dolog, hiszen semmi jelét nem láttam, hogy most lenne itt a vége a türelemnek. Mert itt rég csak türelemről volt szó, nem szerelemről.

Elhatároztam, hogy szünetben beszélek Kris-szel. Nem hiszem, hogy nagyon megviselte volna a szakítás, de nem lehettem benne biztos, hogy nincs maga alatt. Ezért mikor vége lett az első órának, és átvonultunk a következő tanterembe, megállítottam a folyosón és a szemébe néztem. Nem kellett semmit kérdeznem.

– Én jól vagyok. Igazság szerint kimondottan remekül, ugyanis megkönnyebbültem – mondta, és Rebeca után sandított. – Ez egyáltalán nem nekem való.

– Pontosan mi?

– Ez az egész kapcsolat dolog. Mindig elvárta, hogy vele legyek, saját véleményem pedig hónapok óta nincs is!

– Az nem maga a kapcsolat, mint jelenség hibája – javítottam ki. – Azt a felek döntik el, hogy hogyan alakuljanak a dolgok. Ki kellett volna nyitnod a szádat!

– Kinyitottam. Látod, mi lett a vége.

Kris keserűen felnevetett, aztán rám nézett, és összeráncolta a szemöldökét.

– De te aztán tudod, hogy megy a kapcsolat, ahogy elnézem.

– Már miért tudnám? Csak okoskodok, ahogy szoktam.

– Jaj, ne legyél már ilyen álszent.

– ÉN...? – kérdeztem vissza, és nem bírtam ki nevetés nélkül. Ő sem tartotta vissza sokáig. Én még csak távolról sem ismerem, sőt, még csak köszönő viszonyban sem vagyok az álszentséggel, és ezzel minden ismerősöm tisztában volt.

– De azért érted mire gondolok – mondta végül.

– Nekem nem volt még kapcsolatom, nem tudom, mit akarsz ezzel.

– Nagyon vicces Angela, láttam én, hogy kivel jöttél haza, és kivel járkálsz minden nap.

Nem feleltem azonnal. Amorával nem voltunk olyan kapcsolatban, ez elég egyértelmű. Vagyis hát nem teljesen az, de attól még ez az igazság. Persze ezt elég nehéz kimagyarázni, mert akik itt vannak, azoknak fogalmuk sincs róla, hogy ki is ő, mit keres itt, és honnan jött. Még a nevét sem mondtam meg, pedig már megbeszéltük, hogy kitalálok valamit, mert az Amora elég érdekesen hangozhat egy fenti embernek.

– Ha rá gondolsz, tudhatnád, hogy világ életemben fiúkkal barátkoztam, egy kapcsolathoz pedig túlságosan furcsa, gyerekes, és hülye vagyok – jelentettem ki határozottan. Kris csak vigyorgott, jelezve, hogy egyáltalán nem sikerült meggyőznöm.

– Ne viselkedj már úgy, mint egy óvodás! – csattantam fel, és megütöttem a vállát mérgemben.

– Jól van, legyél csak erőszakos, annál kevésbé hiszek neked – most már konkrétan rajtam nevetett, én pedig nem tudtam eldönteni, hogy bosszankodjak ezen, vagy én is nevessek. Végül úgy döntöttem, hogy hagyom az egészet a fenébe, és odébb álltam, de azért útközben hátrafordultam, és küldtem egy vigyort. Mikor előrefordultam, volt egy olyan sejtésem, hogy ezt Vivian és Holly is látta, legalábbis az arckifejezésükből ítélve. Mivel nem akartam konfliktusba keveredni (bár már azt hiszem, elég jól esett volna kiabálni velük egy sort a sok jó-pofizás után), nagy ívben kikerültem őket, és leszáguldottam a lépcsőn.

Egy ideig úgy tűnt, megelégedtek a gyilkos pillantásokkal, ugyanis mást nem tettek. Órákon nem néztek felém, szünetekben elkerültek. És ez megint csak egy olyan jelenség volt, ami meglepett. Normális esetben nem hagyták volna szó nélkül, hogy a szakítás után én már együtt szórakozok a fiúval, ráadásul mindenki szeme láttára. Ez számukra emberiségellenes bűn volt, és minimum egy kiosztásra számítottam. Később kiderült, hogy túl optimista voltam...

Az egész osztály későn ért le ebédelni, mert az utolsó óránk eléggé elhúzódott. Természetesen én álltam a sor végén. Már az is megfordult a fejemben, hogy be sem megyek ebédelni, de végül mégiscsak maradtam. Én már csak ilyen vagyok, mindig rosszul döntök.

– Látszik, hogy nem változtál semmit.

Még egy meglepetés. A megjegyzést nem Vivian tette, még csak nem is Holly, hanem Haylie. Ez azért volt érdekes, mert az egész társaságból ő volt az, aki a legkevesebbet szekált, és leginkább csak csendben nézte a szócsatákat. Ezt magamban mindig arra fogtam, hogy szellemileg képtelen követni a vitát, és egyébként is túlságosan el van foglalva az önimádatával.

– Most jó kislány leszek, és ezt bóknak veszem.

– Pedig egyáltalán nem annak szántam.

– Nem volt egyértelmű, hogy minek szántad, én meg manapság meglehetősen optimista vagyok.

– Nem kellene mindent elviccelned – Rebeca megpróbált a lehető legmegvetőbb módon nézni rám, de engem ez nem igazán hatott meg.

– Én nem viccelek, csak ti nem vesztek soha komolyan.

– Ez most senkit sem érdekel – vágott közbe Vivian. – Az viszont annál jobban, hogy miért flörtölsz Kris-szel a folyosón!

– Hogy mit csinálok? – kérdeztem, és úgy néztem rá, mint egy hároméves, akinek a Pitagorasz-tételt próbálják elmagyarázni. – Bocs, volt egy olyan kósza gondolatom, hogy ennyire már ismertek, és nem feltételeztek rólam ilyet, de mint mondottam, manapság több az optimista gondolatom, mint ahogy az az én esetemben normális lenne.

– Mit beszélsz össze már megint?! – csattant fel teljesen összezavarodva Vivian.

– Ennyire azért nem vagyok bonyolult... De persze fogalmam sincs, hogy mi forog abban az érdekes, agyon sminkelt fejetekben.

Na erre aztán végképp nem számítottam.

A lány teljes erőből meglökött. Egy tizedmásodpercig azt sem tudtam, mi van, aztán vártam, hogy nekiütközzek valaminek, de ez sem úgy jött el, ahogy képzeltem – teljes lendülettel estem neki az üvegajtónak. Csörömpölés, éles fájdalom a testem több pontján, és a betonon landoltam az ajtó túloldalán. Nem volt időm, hogy felfogjam, mi is történt pontosan. Láttam magam körül a teljes káoszt, hallottam, hogy többen is kiabálnak, de nem értettem, hogy mit. Forgott körülöttem a világ, és egyre homályosabb lett minden. Már nem is éreztem fájdalmat, csak azt, hogy képtelen vagyok ébren maradni. Mielőtt teljes lett volna a sötétség, egyet még meg tudtam állapítani: sokkal többet látok magam körül a saját véremből, mint azt bármilyen helyzetben is kellene...

○○○

Én akkor úgy éreztem, hogy talán csak egy percig nem voltam magamnál, de elég gyorsan tudatosult bennem, hogy ez hülyeség, ugyanis nem ott tértem magamhoz, ahol elvesztettem a fonalat. Felismertem a szomszédos városban lévő hatalmas kórház egyik szobáját magam körül, mert már voltam – ha nem is itt, de – hasonlóban, amikor kivették a mandulámat, és amikor kivizsgálták az asztmámat.

Teljesen kába voltam, iszonyatosan fájt a fejem, és semmi sem volt tiszta. Néhány dolog viszont már most gondolkodóba ejtett.

Egyrészt, hogy amikor a filmekben valaki átzuhan egy üvegfalon, akkor megússza egy kisebb karcolással, ami lehetőleg az arcán van, és jól látható helyen (néha még arra is figyelnek, hogy jól álljon neki), és hogy ez a valóságban abszolút nem így van, mint ahogyan azt most tapasztalhattam – bár még fogalmam sem volt róla, hogy pontosan hogyan és hol sérültem meg, és nem is éreztem, mert valószínűleg tele voltam nyomva érzéstelenítővel.

A másik, hogy Vivian most mit gondolhat. Biztos voltam benne, hogy nem ez volt a célja. Tudtam, hogy nem a legjobb ember a világon, de nem küldött volna szánt szándékkal kórházba.

Aztán mindez egy másodperc alatt kisüvített a fejemből, mert rájöttem, hogy ezzel most rengeteg időt veszítek a már amúgy is igencsak megfogyatkozott húsz napból. Úgy éreztem, azonnal beszélnem kell valakivel, hogy megtudjam, mennyire vészes a helyzet, és pontosan hány óra van. Viszont ezzel együtt az is leesett, hogy teljesen egyedül vagyok, és annak ellenére, hogy egy baleset után sérülten fekszem a kórházban senki sincs ott a közelemben. Megpróbáltam felülni, de nem sikerült, ugyanis több helyen hozzá voltam szíjazva az ágyhoz. Valószínűleg azért, hogy amíg alszom, ne mozogjak össze-vissza. Végignéztem magamon. A jobb karom vastagon be volt kötve, és infúzió lógott ki valahonnan a kötés alól. Legalábbis az alapján, amit eddig életemben láttam, én annak gondoltam. A saját pizsamám volt rajtam, nem az a ruha, amiben reggel elmentem otthonról.

A következő dolog, amin megakadt a szemem, hogy volt néhány személyes holmim mellettem egy kis asztalon; egy könyv, az összes igazolványom, és még egy pizsama. A könyvet nem nagyon tudtam hova tenni, viszont hirtelen szörnyű émelygés fogott el – aztán oldalra fordítottam a fejem, és lehánytam a padlót. Nem mintha túl sok minden lett volna a gyomromban. Mindenesetre erre bejött egy orvos és két nővér, akiket szinte azonnal a nevelő szüleim, az osztályfőnököm és Amora követtek. A két nővér gyorsan feltakarított, Amora pedig leült az ágyam szélére, megfogta a kezem, és a szemembe nézett. Azonnal tudtam, mit akar mondani.

Minden rendben van, nem kell aggódnod az idő miatt.

Értette, hogy ez az egy dolog van, ami jelenleg foglalkoztat, és erre az egy kérdésemre akarok azonnal választ kapni. A dolog mindenesetre bevált, kénytelen voltam hinni neki, ha nem akarom felzaklatni magam.

A háttérben az orvos magyarázott valamit a többieknek, de mintha direkt úgy mondta volna, hogy én ne halljam. Kicsit felháborítónak tartottam, hogy ebben a helyzetben nekiállnak titkolózni, de éreztem, hogy most csak az vezet célra, ha türelmes vagyok.

Szerencsére nem kellett sokat várnom.

– Mennyire emlékszel? – kérdezte az orvos. – Egyébként a nevem Dr. Becker vagyok, az orvosod, ha esetleg ez nem lenne egyértelmű.

Megpróbálkozott egy bátorító mosollyal, de hamar rájött, hogy nem az a fazon vagyok, akinél ez beválik.

– Csak arra, hogy... Úgy értem, magára a... balesetre.

Nem tudtam, hogy fogalmazzak. De így is megértette, és ez volt a fontos.

– Nos, nyilván elég hamar elveszítetted az eszméletedet. Ami azt illeti, egy ideig abban sem voltunk biztosak, hogy életben tudunk tartani.

– Ezt hogy érti?

– Sikerült olyan szerencsétlenül esned, hogy egy szilánk az ütőeredet vágta meg. Ha az ügyeletes tanár nincs észnél, és nem szorítja el, nem bírtad volna ki, amíg megérkeznek a mentők. És van még jó pár vágás a hátadon és hátul a lábadon, nem egyet kellett összevarrni, de ezek nem olyan vészesek, pár hét alatt rendbe jönnek.

– Pár hét? – kérdeztem, és megint elfogott az émelygés.

– A nagyobbaknak hat is lehet. De ne izgulj, minden rendben.

– És mikor mehetek haza? – bukott ki belőlem.

– Mivel vért kaptál, minimum három napig itt kell lenned, viszont szeretnénk egy hétig figyelni, hogy minden rendben van-e. Lesz még egy-két vizsgálat, de csak kis semmiségek. Egyáltalán nem megerőltető.

– Egy hét...?

Amora megszorította a kezem. Az előbb már kioldották a szíjakat, amik az ágyhoz erősítettek, és eddig fel sem tűnt, hogy felültem.

– És most mennyi az idő?

– Három óra van. Egy napja vagy itt, altatásban voltál.

Komolyan kezdtem pánikolni. Egy nap eltelt a semmivel, és még hetet itt kell töltenem. Nem az volt a legnagyobb baj, hogy ennek az orvos szerint így kell lennie, hanem az, hogy úgy éreztem, erőm sem lenne hamarabb elmenni.

Tizennégy nap. Mire kikerülök innen, csak hat marad, és akkor sem tudom, milyen állapotban leszek. Ez alatt az idő alatt meg kellene tanulnom tökéletesen uralni a rálinomat, és keríteni valakit, pluszba kidolgozni valamiféle tervet az Uralkodó ellen. Az egész kétségbeejtően lehetetlen volt.

– Angela, minden rendben? – kérdezte anya. Aggódva nézett rám, és ez csak rontott a helyzetemen.

– Persze, én csak... Szeretnék egy kicsit egyedül lenni.

– Biztos ezt akarod?

– Igen. Vagyis nem. Kérlek maradj! – kértem Amorát. Ő bólintott, a többiek pedig az ajtó felé vették az irányt. Az osztályfőnököm még visszafordult hozzám, mielőtt kilépett volna.

– Büntetőeljárás indult Vivian ellen – mondta.

– Kiskorú – feleltem félvállról. – Nem nagyon lehet vele mit kezdeni, és én nem is akarom. Nem tette volna, ha tudja, hogy ez lesz a vége.

– Szeretném ezt hinni.

Azzal mielőtt bármit kérdezhettem volna, kiment. Én azonnal témát tudtam váltani.

– Amora, mi lesz most? – fakadtam ki kétségbeesve. – Semmihez nem érzek magamban erőt, mozogni is alig tudok, és hét napig biztosan itt kell feküdnöm! Nem tudok gyakorolni, semmit sem tudok csinálni, de a határidő ide fog érni, és ő megtalál!

– Csss!

A fiú befogta a számat és az ajtó felé sandított.

– Nem lehet erről mindenhol beszélni! – magyarázta suttogva. – Az orvosok látták a catus nyomát a hátadon, és nem tudták hova tenni... Egyre többen kérdezik, hogy ki vagyok, és lassan már nem tudjuk kikerülni a választ!

– De...

– Kérlek egy kicsit próbáld meg összeszedni magad! – a fiú már könyörgőre fogta, de még mindig suttogott, és egyre többször nézett az ajtó irányába. – Én közben elég sok dologról tájékozódtam, és tudom, hogy pszichológushoz akarnak küldeni... Ha nem tudod előadni, hogy minden rendben, és egy normális fenti tini vagy, nagyobb bajban leszünk mint eddig bármikor!

– De miért most akarnak elküldeni?

– Mert szerintük ez már túlságosan sok lesz neked. Senki nem mondta, hogy értem a logikájukat, de ez van. És megmondom mi van még. Meg kell próbálnod előadni, hogy vidám vagy, és akkor békén hagynak, és tehetjük a dolgunkat. Mindent bele kell adnod Angela!

Magához ölelt, én pedig minden erőmmel belekapaszkodtam. Igaza volt. Nem szabadott pánikolnom, mert azzal csak rontok a helyzeten.