Negyedik fejezet

 Sziasztok!
Meghoztam a következő fejezetet! 
Arra kérnélek titeket, hogyha olvastok, de még nem iratkotatok fel, akkor tegyétek meg, mert rendeltem egy trailert, de csak 20 feliratkozó után csinál az illető, de legalább valaki már válaszolt...
Nagyon megköszönném! ^^
Jó olvasást! ;)
Giger



- A csillagok, akárcsak a tűz, beszélnek. Azt üzenik, hogy sohasem voltunk egyedül, és hihetetlenül kicsik vagyunk a világegyetemhez képest. Hiszen gondold csak végig! A föntiek nevetséges képzete, hogy csak mi vagyunk, mint életforma. Az űr hatalmas, tele galaxisokkal, bolygókkal, csillagokkal... Senki sem tudja pontosan megmondani, hogy mi van ott, mert még nem láttuk. El sem tudjuk képzelni. Nehéz ezt így megérteni, de igaz. Nincs mihez viszonyítani, mert ami ott van, lehet, hogy teljesen más, mint az itt lévő dolgok, ezért nem tudjuk elképzelni - képtelenek vagyunk rá.
- Angi! Angela! Itt vagy még?
- Hm? - kaptam fel a fejem. Cali szavai visszhangoztak a fejemben, és szinte fel sem fogtam, hogy azóta eltelt egy éjszaka, és az iskolában ülök.- Persze, itt vagyok. Csak elgondolkodtam.
- Nem fájt? - kérdezte vigyorogva Tomi, mire én felvontam a fél szemöldököm.
- Teljesen mindegy. Ha nem figyelsz, akkor nem fogom tudni, mi a házi, és biztosan megbukok. - jelentette ki Kristian, véget vetve néma párbajunknak, amit az arcunkkal vívtunk.
- Na jól van! Én figyeljek, hogy TE be bukj meg! Miért nem kérdezed meg a drágalátos Rebecadtól?
- De harapós kedvében van valaki - jegyezte meg hátulról Martin, aki egyébként ki sem látszott a földből, és az osztály bohóca néven vált közismertté. Képes volt például otthon felejteni a táskáját és a kabátját, és csak az udvaron csodálkozott rá, hogy fázik, a táska pedig fel sem tűnt neki, amíg meg nem jegyeztük a hiányát.
- Hagyj már! - förmedtem rá, mire azok hárman összevigyorogtak. - Mikor lesz már vége a sulinak? - kérdeztem enyhén nyafogva.
- Pontosan kilencvenhárom perc és harminchat másodperc múlva. - jelentette be Tomi a faliórát fixírozva.
- Még jó, hogy ilyen pontosan tudod...
- De hova sietsz annyira?
- Az... Magánügy. - jelentettem ki méltóságteljesen. Közben a tanár felé pillantottam, aki megigézve nézte a vetített rövid filmet a barokk-kori zeneszerzőkről. Ezen az órán mindig nyugodtan lehetett beszélgetni, mert az amúgy is félig süket tanárnő teljesen el volt ragadtatva a saját előadásaitól.
- Jaj, csak nem pasi van a dologban? - kérdezte Tomi kényeskedve, elvékonyított hanggal, és megrebegtette a szempilláit. Nem bírtam tovább, elnevettem magam, a többiek úgy szintén. Rebeca, aki két paddal előrébb ült, hátrafordult, és megvető pillantást küldött felénk. Az egyik legnagyobb különbség az volt köztünk, hogy míg mind a ketten kitűnő bizonyítvánnyal büszkélkedhettünk, nála ehhez kitűnő magatartás járult - legalábbis a tanárok előtt -, nálam pedig nem egészen. Az volt a szerencsém, hogy az osztályfőnök szeretett, és mindig megadta az ötöst magatartásból is.
- Ajaj Kris, ezért még kapni fogsz - mondta Martin, és közben figyelmeztetően lengette a mutatóujját. A fiú erre bokán rúgta az asztal alatt.


Délután már haza sem mentem, hanem amikor a többiek eltűntek a láthatárról, a tó felé vettem az irányt. Szinte végig futottam, és egyre gyorsabban, mert hogy az eső is esni kezdett. Nálunk rendszeres volt az ilyen időjárás. A hatalmas cseppekben záporozó esőhöz ma ráadásul szélvihar is járult.
Be az erdőbe, át a fák között, aztán elő a tűt. Néhány perc múlva már Kalinia háza felé szaladtam. Ma már nem jöttek ki elém, mondván egyedül is oda tudok találni. Annyit mondtak, hogy siessek, mert nem tanácsolt sokáig a szabad ég alatt maradni. Hogy miért, azt még mindig nem tudtam, mert amikor megkérdeztem, akkor azt mondták, hogy mindent meg fogok tudni a maga idejében. Egyenlőre meg kell próbálnunk kideríteni a rálinomat, aztán jöhetett a származtatás, és csak ezek után az összes többi tudnivaló. A két lány szerint ugyanis ezek nélkül az információk nélkül úgy fognak nézni rám, mint aki megbolondult. Mert ebben a világban bizony ez a lehető legfontosabb. A rálin, és a származtatás.
Bekopogtam a kis kunyhó ajtaján. Kalinia előbb gyanakodva kilesett az ablakon, aztán gyorsan beengedett. Cali is ott volt, és még valaki, akit eddig nem láttam.
- Ő Militis, Angela. Nagyon jó barátom, és azt mondta, segít. - mutatta be Kalinia.
- Szia! - köszönt a lány. Az biztos, hogy teljesen más műfaj volt, mint Kalinia vagy Cali. Rövid bőrből készült felsőt viselt, hozzá hasonló nadrágot. A karján és az arcán kék színű szimbólumok díszelegtek, köztük Evercass szimbóluma is. Az öv róla sem maradhatott el, de nem zsákok, vagy könyvek lógtak róla, hanem egy rövid pengéjű kés, egy hosszabb fajta kard, és pár fiola, amikben fekete és vörös folyadék lötyögött. A hátán pedig íj és nyilakkal teli tegez lógott.  Lány létére nagyon is kidudorodtak az izmai, arca zárkózottságot, megfontoltságot sugárzott, szemében élénk tűz lobogott. - Proliator vagyok, telanit.
És kinyújtotta felém a kezét. Én viszonoztam a gesztust, de közben éreztem valamit, ami nem tartozott oda. Ez a valami düh volt. Militisen látszott, hogy határozott, vezető egyéniség, és mivel ezt rólam is el lehetett mondani, és ugyebár "két dudás nem fér meg egy csárdában", valahogy ellenfélnek tekintettem, és volt egy olyan érzésem, hogy ő is engem. Vagy nem is az ellenfél a legjobb szó, inkább csak vetélytárs...
- Javaslom kezdjünk is hozzá - szólt hirtelen Kalinia, aki valószínűleg észrevette a néma párbajt. Militis kényszeredetten elmosolyodott, és elhúzta a kezét.
- Jó ötlet. Akkor Calinál csináljuk? - kérdezte, de leginkább csak hogy mondjon valamit, mert már el is indult a megfelelő irányba.
- Igen. Gyere Angela!
Elindultunk kifelé, aztán körülbelül tíz percet gyalogoltunk a sötét erdőben. A lányok azt mondták, jobb nem beszélni, így a lépteink zaján, és a szél susogásán kívül nem hallottunk semmit. Cali világított, így ő ment elöl. A nadrágján a vonalak most nem lángoltak, csak a markában tartott tüzet. Végül megérkeztünk az úti célunkhoz. Egy nagyobb fajta, alacsony, teljesen kerek házat pillantottam meg, amit szorosan körülöleltek a fák. Ablak egyáltalán nem volt rajta, csak egy fából készült ajtó, azt közelítettük meg. Cali kinyitotta, és sietve betessékelt rajta minket.
Kétszer kellett körülnéznem, hogy felfogjam, mi ez az egész. Elsőre úgy nézett ki, mint egy ritkás erdő, ahol süt a nap, és madarak csicseregnek a fákon. Aztán rájöttem, hogy ez valóban az, csak mesterséges...Vagy még sem. Nem tudtam megállapítani... Itt elvileg nem süthetett a nap, legalábbis a természetben. Akkor ez nem lehet a természet, illetve ez biztos nem az igazi nap. A végén úgy döntöttem, inkább nem gondolkodok tovább.
Közben azért az is feltűnt, hogy kívülről sokkal kisebb a ház, mint bentről.
- Kicsit más, mint amihez hozzászoktál odafent - súgta Kalinia -, de itt elég gyakori az ilyen lakás.
Én bólintottam (tátott szájjal), aztán magamhoz kellett térnem, mert Militis felvetette, hogy el kellene kezdeni.Bevonultunk egy barátságos fa alá, és kis kört alkotva leültünk a puha gyepre.
- Szóval, szerintem semmit nem kéne kizárni, de van pár ötletem, amivel kezdhetünk - fogott bele Kalinia. - Az egyik ilyen a táltos. Elég sokoldalúak, és Cali elég profi a témában, szóval nagyjából tudja, hogyan kéne hozzákezdeni.
- Értem - bólintottam. Cali mélyen a szemembe nézett, és közben láttam az arcán, hogy gondolkodik.
- Becsületes vagy, ez rögtön látszik - mondta halkan.
- Akkor kalmár nem lehetsz - morogta halvány mosollyal Militis, mire Kala lekicsinylő pillantást vetett rá, de inkább szó nélkül hagyta.
- És erős, de te ezt nem érzed. Jól mondom?
Egy pár pillanatig némán meredtem rá, aztán lassan bólintottam.
- Csak azért, mert emberséges vagy, gyengének mondanak, és te is így gondolod. Nagy kár. Az emberek képesek teljesen tönkretenni egymást - hirtelen sokkal keserűbb volt a hangja, és szemében vöröses tűz lobbant fel. - Hazudnak, csalnak, a saját keserűségüket másra akarják ragasztani csak azért, hogy ők jobban érezzék magukat. Szánalomra méltó állatfaj az ember.
Teljes volt a csend. Elgondolkodtatott az, amit a lány mondott, annyira, mint egy jó ideje semmi, még Evercass felfedezése sem. Aztán a gondolatimat elkergette valami. Egy kép villant fel a szemem előtt, életszerűen, mintha csak egy hegytetőről nézném a tájat. Hatalmas hófödte hegyek a viharban, az oldalán aprónak tünő emberek haladnak. Láttam már ezt valahol...De hol?
Aztán Cali újra megszólalt, én pedig megpróbáltam nem arra gondolni, hogy kezdek megőrülni.
- A szemed alapján nem néznélek táltosnak, és noha a szem szinte mindent elárul, nem mehetünk vele biztosra. Van viszont pár egyértelmű jel, ami egy helyben ülve nemigen mutatkozik.
Felállt, és intett, hogy tegyünk így mi is. A nadrágján futó, apró lánggal égő gallyakhoz nyúlt, és megint lángolni kezdett a keze, egészen a könyökéig.
- Valamilyen szinten minden táltos tud bánni a tűzzel. Ha egyáltalán nem mozdul a kérésedre, akkor ezt tényleg kizárhatjuk.
- A kérésemre?
- A táltos és a tűz egyenrangú. Megtesznek egymásnak dolgokat, de kölcsönösen, és ami nagyon fontos: szívességből. Más a mágus. Ő a tűz ura, parancsolója. A tűzzel egy mágus ellen esélytelen lennék, hiába értek hozzá kimagaslóan a táltosok közül. Én nem kényszeríthetem semmire, de ő igen.
Többet erről a témáról nem beszélt. Maga elé tartotta a kezét, és engem közelebb intett.
- Először át kell venned, ami nem nehéz. Nem éget meg, mert én kértem tőle. Csak átadom neked, ne félj tőle.
Kinyújtottam a kezem, közben megfeszült az arcom. Cali óvatosan megérintett, mire a lángok átterjedtek a tenyeremre. Érdekes érzés volt, sőt az első sokk után kimondottan kellemes. Volt már rajtam egyszer így tűz, de egészen máshogy...
Cali hátrált pár lépést, de a szemét továbbra is a lángokra szegezte.
- Gondolj rá, hogy magasra csap, de teljes erődből. - utasított.
Én ránéztem a lángokra, és megpróbáltam teljes erővel koncentrálni. Elképzeltem, hogy a tűz magasan lángol, mint egy máglya.
Ebben a pillanatban megismétlődött az előző furcsa esemény, de most mást láttam, és hosszabb ideig. Egy kastély jelent meg előttem, ami égett, mindenhol, a tornyokon, a tetőn... Hirtelen fel sem fogtam mi az, és mire magamhoz tértem, a földön feküdtem, és már nem volt rajtam tűz. A három lány fölém hajolt, és meglehetősen ijedt arcot vágtak.
- Angela! Mi történt?
- Nem tudom... - nem akartam elmondani, hogy mit láttam. Azt már megértettem, hogy elestem, legalábbis ezt a hátamban érzett fájdalom is bizonyította. Kalinia felsegített, és még mindig aggódva nézett rám.
Én inkább nem mondtam semmit. Tudtam hogy mit láttam, és ez önmagában nem is lett volna gond, mert ez egy filmkép volt, semmi több. De még soha nem történt velem ilyen. Úgy éreztem, valami nem stimmel, valami történt velem, és kezdek megőrülni. Ez a világ is épp elég különös volt önmagában is....