Első fejezet

 Sziasztok! 
Hát, meg is hoztam az első fejezetet, de máskor sajnos nem hiszem, hogy ilyen gyors leszek :) Remélem tetszik, kíváncsi vagyok a véleményetekre ;) 
Jó olvasást! 
Giger




A telefonom fülsértően hangos ébresztője keltett fel a legszebb álmomból. Kikotortam a párna alól, és leküzdve azt a késztetést, hogy földhöz vágjam, kikapcsoltam az ébresztést. Még nem nyitottam ki a szemem. Olyan szép álom volt, kár lett volna csak úgy veszni hagyni. De aztán rá kellett jönnöm, hogy ez így semmire sem jó, és kikecmeregtem az ágyból. Még mindig félig csukott szemmel közlekedtem, és jól be is vertem a karom az ajtófélfába, amikor a fürdőszobába tartottam.
Már senki nem volt otthon; apa hatra ment dolgozni, anya pedig fél hétre, és vitte az öcsémet is az óvodába. Nem szerettem ezt az állapotot. Nem elég, hogy az iskolában egyedül éreztem magam, ilyenkor itthon meg ténylegesen is egyedül voltam.
Szemeztem egy ideig a fésűvel és a tükörképemmel, aztán néhányszor végig simítottam vele a hajam, de csak olyan tessék-lássék módon. Utána megmostam a fogam, és visszamentem a szobámba.
Mikor felkapcsoltam a lámpát a szokásos kép tárult a szemem elé. Hát, engem még a legnagyobb jóindulattal sem lehetett volna rendszeretőnek nevezni. A holmijaim szana-szét hevertek a padlón, a székemen, az asztalomon és a polcon egyaránt. Voltak ott könyvek, amik a kezembe akadtak, de aztán eldobtam őket, nem egy füzet, amibe írogattam, és ami azt illeti több ruha volt a földön és a szék támláján mint a szekrényben.
Felkaptam egy még tiszta pólót, kerestem hozzá egy farmert, aztán egyforma zoknik után kezdtem kutatni, de gyorsan feladtam, és két "egyformának" titulálhatót vettem fel.
Mikor kész lettem, felkaptam a táskámat és kicsoszogtam a konyhába.
Anya csinált nekem reggelit, ami egy nagy halom pirítósból és némi lekvárból állt. Tudom, hogy jót akart, de már rengetegszer elmondtam, hogy reggel nem tudok enni. Mint mindig ilyenkor, megfogtam a tányért, kinyitottam az ablakot, és kidobtam a kenyérszeleteket Pierre-nek, a kutyánknak. Az megszagolta az új szerzeményét, aztán a szájába vette és elsietett vele az udvar túlsó végébe. Szerencsés dolog, hogy mindent megevett.
Nem sokkal később már úton voltam az iskolába. Körülbelül öt kilométerre laktunk tőle, minden reggel gyalog mentem. Kellemesen hűvös idő volt, sütött a nap, és egy árva lélek nem járt az utcán rajtam kívül.
Szerettem ezt a falut. Sohasem volt nyüzsgés, az emberek átlagban nyugodtan viselkedtek,és imádtam azt a természetet, ami körülvett. Nem messze tőlünk volt egy tó, ami talán nem a tisztaságáról volt híres, de több mint a felét egy gyönyörű erdő vette körül, ahol szinte senki sem járt. Amikor ott jártam, mindig varázslatosan éreztem magam - szó szerint. Akármilyen furcsán hangzik, az a hely maga volt a csoda, mintha áradt volna valami a fákból, a kövekből, de még a legkisebb fűszálból is. Oda mentem, ha rossz kedvem volt, ha végleg elveszettnek éreztem magam.
Mikor odaértem, a többiek már bent voltak az osztályteremben. Levettem a pulcsimat, behajítottam a szekrénybe (mindegyikben többen voltunk, velem Tom és Kristian volt), aztán megpróbáltam a lehető legkevésbé feltűnően beosonni a terembe, és leülni Tomi mellé. Éppen Kristiannal röhögtek valamin, és alig vették észre, hogy megjöttem. Sajnos a lányok már nem voltak ennyire figyelmetlenek.
- Na nézzenek oda, már reméltem, hogy nem jössz - mondta gúnyosan Vivian, mire Holly engedelmesen vihogott, Haylie pedig fensőbbséges arcot vágott. - Késtél Frewen. 
- Érdekes elmélet - feleltem, de még csak annyira sem méltattam, hogy odanézzek, legalábbis látszólag, belül borzalmasan idegesített. - Tudtommal csengetésig kell beérni, és az még nem volt.
- Jaj, az az egy perc! Már rég ide kellett volna érned! Mondjuk senkinek sem hiányoztál - és jót nevetett a saját viccén.
- Hagyd a fenébe, had örüljön magának - morogta Tomi, aztán magához vette a tolltartómat, hogy keressen magának egy ceruzát. Ez mindig így volt, a fiú nekem már testvérszámba ment, ahogy Kristian is.
- Persze - fintorogtam, és lecsaptam az asztalra a matek füzetemet.
- Ööö... Angi... - mindig így hívott, és volt valami olyan a kiejtésében (valószínűleg szándékosan), amitől jobban éreztem magam. "Endzsi"... Nem is lehet utánozni, ezt csak ő tudja - ha akar valamit.
- Igen? - mosolyogtam, bár már előre sejtettem, mire meg ki a játék.
- Elkérhetném a leckéd? - kérdezte már szinte nevetve.
- El - mondtam. - De néha megcsinálhatnád, és akkor nem az utolsó percben kellene másolnod.
- Az mindegy - legyintett, és neki is látott.

A nap a szokásos módon zajlott. Óra óra után, folyamatos piszkálódás, meg a többi... Igazából már teljesen hozzászoktam, de azért zavart. Legjobban talán az fájt, hogy Rebeca egyszer sem állt ki mellettem, pedig állítólag a barátom.
Délben a többiek ebédeltek, de én nem mentem be, hanem inkább sétáltam egyet az udvaron. Az iskolának ezen része körülbelül tízszer akkora volt, mint a komplett épület, és karban is tartották. A többiekkel ellentétben én nagyon szerettem itt lenni. Míg ők szünetekben képesek voltak a mosdóban bujkálni, csak hogy ne kelljen kijönni, én amint lehetett, már rohantam is.
Szerintem csodálatos volt. Úgy alakították ki, hogy több szintből álljon. Felül a kerítés mellé fákat ültettek, kicsit lejjebb pedig egy elnyűtt játszótér volt. A következő szinten megint fák álltak, de itt nagyobb területen. Olyan volt, mint egy pici erdő. Alatta építettek egy sportpályát, ahonnan lépcső vezetett egy köves udvarrészre. Itt állt maga az iskola is.
Leültem a régen oly sokat használt hinták egyikére, és babrálni kezdtem a pulcsim cipzárjával. Tudtam, hogy alig egy perc múlva indulhatok is vissza, de azért kényelmesen elhelyezkedtem. Belegondolni is rossz volt, hogy tesi óránk lesz, és a tanár sosem figyelt oda - vagyis szabadon szekálhattak negyvenöt hosszú percen keresztül.
Végül felálltam, és elindultam befelé. Félúton összetalálkoztam pár elsőssel, akik mint mindig, ha idősebb diákot láttak, közelebb húzódtak egymáshoz. Ezt velem szinte mindenki csinálta, elvégre a "kedves" osztálytársaim széltében-hosszában terjesztették, hogy bolond vagyok.
Az öltözőben szokás szerint olyan hangzavar volt, hogy már a folyosó túlsó végén is hallottam. Legszívesebben visszafordultam volna.
- ...pedig ez így nem jó. - mondta éppen Rebeca, és én ennyiből kitaláltam, hogy Kristianról, a "pasijáról" van szó. Ebben a témában is gyakran gyaláztak engem, mert én állítólag szerelmes vagyok a fiúba. Könyörgöm, nem hallottunk még a fiú-lány barátságról...?
- Várj! - pattant fel Holly, és sokatmondóan nézett a többiekre, aztán leplezetlenül rám bámultak. Persze, én nem hallhatok semmilyen titokról (bár véleményem szerint, amit már vagy tízen tudnak, az nem titok), ez egy alapszabály volt.
Becsuktam a szemem, szépen lassan elszámoltam ötig, aztán vettem egy nagy levegőt, és elindultam a terem végébe. Nem hiszem el, komolyan, mint az óvodában - dohogtam magamban, és öltözni kezdtem.
Ma amolyan szabad óra volt, magyarul azt csináltunk, amit akartunk. Én kosarazni akartam menni a fiúkkal, de amikor indultam volna, valaki hátul megfogta a pólóm nyakát, mire én majdnem elestem.
- Hé! - kiáltottam, mielőtt még odanéztem volna.
- Hova sietsz? - kérdezte Vivian, mire én olyan undorodó arcot vágtam, amilyet csak tudtam.
- Közöd? - kérdeztem fintorogva.
- Gyere csak velünk röpizni.
- Eszem ágában sincs! Szállj le rólam! - azzal kirántottam a pólómat a kezéből, és eltrappoltam a fiúkhoz. Sajnos észre kellett vennem, hogy néhányan követnek.- Mit akartok?! - kérdeztem dühösen, és villámló szemmel hátra fordultam.
- Mi is megyünk. Kristian bizonyára szeretne Rebecaval lenni - jelentette ki Haylie. - Vagy bárkivel, csak nem veled - tette hozzá, és láttam az arcán, hogy örül magának a "frappáns" beszólásáért.
- Tudjátok, azt hittem, van egy pont, aminél nem lehet mélyebbre süllyedni. De ti bebizonyítottátok egy másik elméletem: tévedni emberi dolog. - sóhajtottam, mire Vivian elvörösödött.
- Igen, a süni is megmondta, aztán leszállt a súrolókeféről - vigyorgott Tomi. - Jössz Angela? Akkor csinálhatunk kettő hármas csapatot. Velem lenél és Zack-kel.
- Jövök - bólintottam.
- Mi is megyünk - sietett hozzátenni Rebeca.
- Nekem végül is mindegy - mondta némi szünet után Tomi. - De azért...nagyjából tudjátok a szabályokat, ugye? - kérdezte reménykedve.
- Persze - vágta rá Haylie, de ez engem egyáltalán nem győzött meg. Mindenesetre a hallgatás mellett döntöttem a továbbiakban, mert nem akartam több vitát.
Talán mondanom sem kell, röhejes egy játékra sikeredett ez. A lányok nem egyszer egymásnak rohantak, ha feléjük repült a labda félősen összehúzták magukat, és semmit nem tudtak a szabályokról.
Végül mikor megszólalt a csengő, Kristian földhöz vágta a labdát, lemondóan legyintett és elment öltözni. Én szinte azonnal követtem a példáját.
Ez volt ma az utolsó óránk, úgyhogy felmentem a szekrényemhez a pulcsimért. Tomi és Kristian éppen ott beszélgettek, illetve hülyéskedtek.
- Te, Angi - vigyorgott Tomi - Miért álltak be a csajok játszani?
- Egyszerű - feleltem, és kicsit nagy lendülettel csaptam be a szekrény ajtaját. - Az úgynevezett Angela szerelmes elmélet. Me4rt szerintük minden lánynak kötelező szerelmesnek lenni. Ennyi.
- Ez nevetséges! - mondta Kristian - És te nem is lány vagy...hanem...
- Hanem? - kérdeztem gyorsan, és akaratlanul is elmosolyodtam közben.
- Angi - nevetett, mi pedig vele nevettünk. Lehet, hogy más megsértődne ezen, de én nem. Bizonyította, hogy én nekik egy barát vagyok, és nem számít, hogy ki a fiú, és ki a lány. Igazából ez a pár szó nekem mindennél többet mondott, nem is mondhatott volna olyat, ami jobban esik, mint ez.
- Kicsit sem vagy gyanús Frewen! - mondta Vivian, aki úgy jött oda, a többiekkel együtt, hogy észre sem vettem.
- Hagyjatok már békén! - fakadtam ki - Elhatároztad, hogy még ma az őrületbe kergetsz? Nem kérek belőled, felfogtad?
- Csak gratulálni akarok! - emelte fel a hangját - Rebeca a mosdóban sír miattad!
- Mi a...? Miattam?! Most már megint miért? - dühöngtem.
- Tudod te azt nagyon jól! Ennél feltűnőbben már nem is csinálhatnád! - mondta Holly.
- Mit?! - kiabáltam. Ez a nap így is elég rosszul sikerült, nem hiányzott még ez is.
- Szállj le Kristianról!
Vissza akartam szólni, de aztán meggondoltam magam. Hosszú percekig csend volt körülöttünk.
- Hát ennyire vakok vagytok? - kérdeztem halkan, és kicsordultak a könnyeim. - Tudjátok mit? Csak sajnálni tudlak titeket.
Azzal elrohantam a lépcső felé. El akartam rejteni a könnyeimet, és amúgy sem vágytam a társaságukra. Mint mindig, ha komoly bajom volt, a tó mellettin erdő felé vettem az irányt. Meg sem álltam a kedvenc farönkömig, és lehuppantam rá, de véletlenül félrenyúltam, és felsértettem a kezem.
És akkor megtörtént, amire a legkevésbé számítottam. Megnyílt alattam a föd, és én leestem. Hihetetlenül megijedtem, de szerencsére gyorsan földet értem.
Olyan volt, mintha egy másik erdőbe kerültem volna, azzal a különbséggel, hogy itt sűrűbben nőttek a fák, és már sötét volt.  Azt hittem hogy álmodom. Felnéztem, de nem láttam semmit, csak a csillagos eget. Ennél furcsább dologban még nem volt részem. Lehet, hogy bevertem a fejem, és álmodom, vagy valami hasonló.
- Ne félj, jó helyen vagy - mondta valaki a hátam mögött. Még soha nem hallottam ezt a hangot.

۩۩۩۩۩