Tizenegyedik fejezet

 Nos, több dolgot is mondanék. Egyrészt tényleg sajnálom, hogy még mindig nem hoztam a kérdezz-felelek-et, de egyszerűen mindig kimarad. Remélhetőleg a héten már sikerül elkészülnöm vele, legalábbis szándékomban áll végre megcsinálni... Másrészt mint látjátok, megint új a design (ha nem látjátok, mert telefonról vagytok, itten lesz egy kép), a hatszáztizenkettedik alkalommal is, de most már tényleg szándékomban áll ennél maradni, mert rengeteget dolgoztam vele, főleg a fejléccel, pluszba azt hiszem, még nem álltam rá készen, hogy egy kész sablonnal elkezdjek variálni, de hát egyszer mindent el kell kezdeni, meglehet nem most kellett volna, mert már majdnem nem is lettem kész, és az új résszel késni meg nem igazán akartam. Na de végül is minden összejött, és ez a lényeg (pluszba a családban egy elszakadt ínszalag, egy kificamodott boka és nekem egy meghúzott váll :D ) Lényeg a lényeg: Jó olvasást! 
Giger

Mind a hárman ott álltunk, ismeretlen fegyverek szoros gyűrűjében. Cali lassan becsukta a szemét és kifújta a levegőt, jelezve, hogy egészen biztos benne; most aztán nyakig benne vagyunk.

Militis először megragadta a kardját, és meglazította a hüvelyében, de erre a támadóink csak közelebb jöttek. Megadóan leengedte a kezét, közben láttam az arcán, hogy ideges.

Én csak álltam ott, mint valami szerencsétlen, és a szememmel azt a lányt kerestem, akit a gondolatok világában láttam. Egy ideig esélyem sem volt megtalálni, mert távol álltak tőlünk és sötét volt, nem tudtam kivenni az arcokat. Aztán áttörte a gyűrűt, és közelebb lépett hozzánk. Úgy tűnt, ő a többiek vezetője, ugyanis felmutatta a kezét, és mindenki leeresztette a fegyverét. Távolabb még többen mozogtak.

– Egy catus – mondta ravaszul mosolyogva. A szeme furcsán csillogott. – Mily meglepő! Ritkán látni ilyet errefelé. Mi a származtatásod?

– És neked mi közöd hozzá? – kérdeztem vissza. Nem akartam már most komolyabb konfliktust, de mivel fogalmam sem volt, hogy mi a válasz, ezt láttam a legjobb megoldásnak.

– Érdekes – suttogta, és körbejárt minket. – Nem fogod megmondani. De ők igen – hirtelen megfordult, ás rámeredt két társamra. – Halljuk, kik vagytok?

– Táltos vagyok – felelte büszkén Cali, és kihúzta magát. – Ruin.

– Ruin! Hát ez aranyos – megint elmosolyodott, de nem fűzött hozzá mást. Helyette Militis felé vette az irányt. – Veled már kicsit nehezebb lesz, de te is elmondod, tudom. Végigjátsszuk a büszkeségjátékot, vagy inkább felelsz most?

– Szeretsz játszani – vágta rá megvetően a lány. – Megmutatni, hogy szerinted magasabb rendű vagy, csak a rálinod és származtatásod miatt.

– Tehát te már sejted, mi vagyok. Úgy leszünk kvittek, ha elmondod, te mi vagy, és honnan származol.

– Prolitator, és nem hiszem, hogy a származtatásom bármit is befolyásol.

Csendben meredtek egymásra, mi pedig csak néztük a néma párbajt. Végül az idegen lány megint tett egy gyors fordulatot a saját tengelye körül, és rám nézett. Most jobban meg tudtam vizsgálni az arcát. Meglehetősen szép vonású volt, szeme titokzatos, sötét színű. A nyakában rengeteg ranggyűrű lógott. A ruhája sokkal díszesebb volt, mint másé, akit eddig itt láttam, a haját kontyba fogta, amiből itt-ott kósza hajszálak álltak ki, a fején egy vékony, szépen megmunkált fejdísz. Az egész megjelenésében volt valami különleges. Ha előbb látom, mint ahogy beszél, senki meg nem magyarázza nekem, hogy rosszak a szándékai.

– Érdekes vagy – jelentette ki, és az arcomat vizsgálgatta, olyan közelről, hogy az már kifejezetten zavaró volt. – Keveset látok a jövődből, nagyon keveset. Honnan jöttél, és mi a célod? – szegezte nekem a kérdést.

– Csak annyi kérdést válaszolok meg neked, amennyit te nekem.

Megrebbent a szeme, és úgy festett, nem tud mit mondani. Továbbra is csak engem nézett, de a következő szavak már nem nekem szóltak.

– Kutassátok át őket! Vegyetek el mindent, ami fegyverként használható!

Levették a táskánkat, mindent lekötöttek az öveinkről, és egy kupacba hajigálták. Aztán egy hátrébb álló ember összeszedte egy zsákba.

– Nem tudom hogyan jutottatok át a határon, de semmi keresnivalótok itt – ezt már hangosabb, és határozottabb hangon mondta, és levette róla a tekintetét. – Most velünk jöttök. Az Uralkodó igazán boldog lesz, kevés catus van, és mit hoz a szerencse? – körülnézett az emberein, aztán megint engem vett célba, és úgy sziszegte: – Én találok egyet! – rövid szünetet tartott. – Kötözzétek meg őket! – parancsolat, és kiment a gyűrűből.

A parancs nyomán hátrahúzták a kezemet, és szorosan összekötötték. Nem láttam, de tudtam, hogy a két lánnyal is ugyanígy járnak el. Aztán mindhármunkat hátrébb lökdöstek, és nagy meglepetésemre más foglyokkal találtam magam, őrökkel körülvéve. Álltak ott vagy húszan, összekötött kézzel, szakadt ruhákban. Némelyikük szörnyen fáradtnak tűnt. Nem sokkal mögöttünk kocsik voltak, amiket nem tudtam pontosan, mi húzott. Óriás kutyákra hasonlítottak, de mégsem azok voltak... A szemük nagy, egyetlen világoskék folt, semmi más, és atestük nem tűnt egészen tömörnek, de árnyszerűnek sem. Gyönyörűen, mégis rémisztően festettek. Hárman voltak, három szekérre. Ezeket pedig mindenféle csomagokkal rakták meg, zsákokkal, élelemnek tűnő csomagokkal, táskákkal.

– Ennél jobb már nem is lehet! – dohogott Militis.

– Én úgy érzem, lesz még ennél rosszabb is – mondtam.

– Angela? – valaki a nevemet mondta, nem sokkal mögöttem. Megfordultam, és egy nagyon ismerős arccal találtam szemben magam.

– Kalinia! – sikoltottam, mire a másik két lány pisszegni kezdett.

– Azt hittük már rég beértek veled! – lelkesült fel Cali, és végigmérte a lányt. A ruhája piszkos volt, és egy-két helyen el is szakadt, de baja látszólag nem volt. Az arcán megkönnyebbült mosoly terült el.

– Normális esetben biztos beértek volna – mondta –, de meg kellett várnunk, amíg megoldják a határt, meg aztán eléggé sok gondjuk akadt útközben. Többen is megpróbáltak elszökni, és nem csak ti követtetek ám minket. De azt hittem, hogy amikor elintézték a határt, végleg leráztak mindenkit. Hogy jöttetek át?

– Ez egy kicsit hosszú, és most van más bajunk is – felelte Militis válasz helyett. – Például ez a kisebb sereg itt közvetlen körülöttünk.

– Na nem mondod? Szerinted én nem gondolkodtam rajta? Kis híján egy hete itt vagyok velük.

– De most tudunk rajta négyen gondolkodni. És négyünk közül van egy catus is.

– Én már az elején gondoltam – nevetett Kala. – Mondtam is, csak ők meg jöttek ezzel a nem biztos szöveggel. Hogy derült ki?

– Az kínos téma – vágtam rá, mielőtt a többiek megszólalhattak volna. Nem sok kedvem volt ezt ecsetelgetni. De persze a lány ennyiből is sejtette, hogy ez nem a legjobb élmény volt.

– Értem én – hagyta rám. Cali rögtön témát váltott.

– Ki ez? Aki parancsolgat mindenkinek. Gondolom a vezető, de a nevét végül is nem mondta meg.

– A nevét én sem tudom, mert soha nem használja – kezdte magyarázni Kala. – Mindenki csak Parancsnoknak hívja, mint valami háborús vezért... Amúgy soha nem beszél. Kiadja a többinek, hogy mit csináljon, aztán elvonul. Mindig jóval előttünk megy, ha pedig letáborozunk, sokkal messzebb gyújt tüzet. Szóval eléggé magának való. Elvileg Aracas származtatású, de nem nagyon dicsekedik vele, pedig azok szoktak. Hiszen papíron ők uralkodnak.

– Gyakorlatilag meg nem, és lehet, hogy ezt szégyenli – fejtette ki Militis, de egy pillanatig sem nézett ránk. A környezetet és az őröket kémlelte, mintha folyamatosan menekülési utat keresne.

– Kétlem.

Mindenki rám nézett, és kételkedő kifejezést varázsolt az arcára. Persze, ez kicsit sem lepett meg. Miért tudhatnám én? Én tudtam közülünk a legkevesebbet Evercassról, és ezzel mind tisztában voltunk. Mégis, szinte biztos voltam benne, hogy igazam van. A Parancsnoknak szólított lány valamilyen szinten szimpatikus volt nekem, és nem azért, ahogy viselkedett, vagy amiket mondott, hanem a szeme miatt. Ahogy Militisről is rögtön megállapítottam a személyiségét, róla is. Egyáltan nem olyannak látszott, mint amilyennek mutatta magát, és ennek akkor senki nem bírta volna megmagyarázni az ellenkezőjét.

– Úgy értem – folytattam – nem tudhatunk biztosat. Mi van, ha nem azt teszi, amit akar, hanem amiről azt gondolja, hogy jó lesz.

– És mi a fészkes fenéért lenne jó, amit most ő csinál? – Militis felvonta a szemöldökét. Én vetettem rá egy lekicsinylő pillantást, és erre ő érdekes módon nem reagált, pedig ilyet még soha nem csinált. Talán kezdte belátni, hogy nem mindig érdemes vitatkozni.

Szépen lassan megindult a tömeg, így mi sem tehettünk mást. Mondhatni csigatempóban haladtunk, főleg ahhoz képest, ahogy mi jöttünk eddig. Körülöttünk beszélgettek, az őrök és a többi fogoly is. De én nem nagyon figyeltem rájuk. Tekintetemmel a messze elől járó árnyat követtem, és azon gondolkodtam, miért nem mondja meg az igazi nevét. Miért halad külön a többiektől, és miért csinálja ezt? Talán butaság, de nekem szöget ütött a fejemben, hogy valami nem stimmel vele, és ez kivételesen egy pozitív gondolat volt. Persze azért egy kicsit kételkedtem is a megérzésemben. Átlagban kiismertem az embereket, de nem felejthettem el, hogy megbíztam Rebecában is, pedig nagyon nem kellett volna. Miért mindig Rebeca jut eszembe...?!

Felderengett bennem egy régebbi emlék. Gyakran eszembe jutott, és szóról-szóra emlékeztem rá.

– Vivianék nagyon sok dolgot mondanak rólad.

Rebeca ült mellettem egy padon, az iskola udvarán. Szavai hatására felgyorsult a szívverésem.

– Ezt meg hogy érted? – nyugalmat erőltettem a hangomba, pedig egyáltalán nem voltam nyugodt. Mindig sejtettem, hogy van valami gond, és most úgy látszott, kiderül. Vágytam rá, hogy megtudjam, de egyben rettegtem is attól, amit hallani fogok.

– A lányok. Szinte mindenki... Mindig rólad beszél. Nem szabadna elmondanom.

– De most már igazán elmondhatnád.

– Szerintük szerelmes vagy Zackbe, és el akarod venni Hollytól.

Kiről beszélünk? Emberről, vagy tárgyról? Mi az, hogy el akarom venni? Mélyen beszívtam a levegőt, aztán kifújtam, hogy egy kicsit nyugtassam magam. Rebeca hangjában semmi együttérzés vagy szánalom nem volt.

– Azt is mondják, hogy furcsa vagy. Nem viselkedsz normálisan.

Csengettek. Még egy pár másodpercig dermedten ültem, aztán a lány oldalán elindultam az öltözőbe. Testnevelés lesz.

A többiek már bent voltak. Beszélgettek, nevettek, szórakoztak. Én hirtelen elhatározással megszólaltam.

– Ha valami bajotok van, mondjátok a szemembe, és ne a hátam mögött beszéljetek ki!

Nem emeltem meg a hangom, nem voltam gúnyos. Nem akartam senkit megbántani, csak egyszerűen megbeszélni a problémát. De ők ezt nem így fogták fel.

– Senki nem beszélt rólad a hátad mögött! – jelentette ki Mary, és védekezően a magasba emelte a kezét.

– Akkor aki mondta, bizonyára hazudik. Miért nem lehet megbeszélni?

Még mindig normálisan beszéltem. Ők mind az egyik oldalon ültek, én pedig most velük szemben álltam. Végtelenül kicsinek és jelentéktelennek éreztem magam.

– Hát beszéljük meg! – Vivian emelt hangon szólalt meg, annyi megvetéssel, amennyit csak képes volt kihozni magából. – Folyton Kris-szel lógsz, beállsz közé és Rebeca közé! Mindent bekeversz!

– Én úgy tudtam, az a baj, hogy Zackkal vagyok sokat – jelentettem ki hűvösen. Minden egyes szó fájt, amit Vivian kiejtett, mert gyűlölettel beszélt.

– Hát róla is leakadhatnál! Ha szerelmes vagy, akkor mond meg! De legyél már egy kicsit felnőttebb, és hagyd békén őket! Gyerekes vagy, nem hagyod őket, és folyton Rebecát utánozod! Nem tűnt még fel, mennyire elege van?

– Ezt meg mégis hogyan értsem?! – már én is emeltebb hangon beszéltem, és közben Rebecát néztem. – Utánozom? Én ezt... Mi ez az egész?!

De a lány csak bólogatott, és Vivianra függesztette a tekintetét.

– Miért nem lehetett ezeket megmondani? – kérdeztem kétségbeesetten, és már szinte kiabálva.

– Miért nem változtatsz? – vágott vissza Holly.

– És hogyan? Sajnálom nem vettem észre magamon, hogy mi az, ami TITEKET zavar, hát hogy változtathattam volna? Ha nem mondjátok meg, akkor honnan kellene kitalálnom?

Az már nem is érdekelt, hogy a vádak, amiket hozzám vágtak, nem is igazak. Folytak a könnyeim, egyedül álltam ott előttük, és senki nem állt ki mellettem. Rebeca egyetlen szó nélkül tűrte, hogy porig aláznak, és még csak nem is zavartatta magát. Remegett a kezem, de ökölbe szorítottam. Nem akartam, hogy most még gyengének is lássanak.

Benyitott a tanár, én pedig gyorsan elfordultam. Szó nélkül sorakoztunk, nem akartuk, hogy kikérdezzenek minket a vitánkról. Egész órán nem szóltak hozzám, és messzire elkerültek.

És nem ez fájt legjobban. Csalódni a barátokban – annál jobban semmi sem tudott volna akkor fájni, és ezek után az a legrosszabb, hogy még én szégyelltem magam, és én menekültem...

Arra eszméltem, hogy megállunk. Az őrük tábort vertek, eloldoztak minket, és körül álltak. Egyértelműen pihenés céljából.

Én mint egy gép, úgy mentem a többiek után. Nem láttam és nem is hallottam.

– Angela... – Kala állt előttem, és az arcomat nézte. Aggodalom ült a tekintetében, és ahogy ott álltam, és a lányra meredtem, úgy éreztem, nem bírom tovább.

– Képtelen vagyok elengedni!

Felzokogtam, ő pedig gyorsan átölelt. Épp jókor, mert a lábam már nem tudott volna megtartani. A másik két lány segítségével leültetett egy fa tövébe, aztán szelíden, de mégis, kicsit határozottan megfogta a vállam.

– Láttál valamit? Emléket, akármit? – kérdezte halkan.

Felemeltem a fejem, a szemébe néztem, és alig észrevehetően bólintottam. Aztán kitörtek belőlem a szavak.

– Szeretném elfelejteni, szeretném túltenni magam rajta, de nem tudom! Talán csak egy rossz emléknek, egy kis vitának tűnik, de nem az! Mélyen még mindig bízom benne, hogy mindent helyre lehet hozni, de közben rettegek tőle, hogy mégsem... Attól félek, hogy más is el fog árulni, és ez a gondolat egyszerűen nem hagy nyugodni!

Nem voltam benne biztos, hogy értik, miről beszélek, de ez most nem érdekelt. Ki akartam adni magamból azt, ami évek óta nyomja a lelkemet...Kezdtem megérteni, hogy nincs más megoldás. Érdekes, hogy ez pont most jutott eszembe, amikor egészen más gondjaim vannak. Talán mert ezt a problémát el kellett hagynom, hiszen volt helyette ezer másik.

És igen... El kell felejtenem. Talán soha többé nem jutok fel, ha mégis, akkor sem fogunk már sokat találkozni, hiszen hamarosan itt a nyár, és az iskola vége.

– Miért okolod magadat? – suttogta Cali. Elképedten néztem rá. Egy szóval sem mondtam ilyet...

– Tessék?

– Magadat okolod, pedig nem kellene. Nem te vagy a hibás Angela. Van olyan helyzet, amikor nem tehetünk semmit. Szeretnénk békét kötni, visszaállítani a rendet, de nem tudjuk. Van úgy, hogy ez lehetetlen. Lehetetlen, mert az a rend, nem is volt rend, csak a távoli szemnek. És ha valaki közelebb merészkedett, láthatta a káoszt. Nem minden barátság igazi. Ez nem volt az. Csak nehéz elfogadni, mert nincs rá ésszerű magyarázat.

– De mi az, ami itt ésszerű, igaz? – mondtam, leginkább hogy magamat is meggyőzzem. – Elvégre egy olyan világban történik ez, ahol drogos elmebetegeket kell imádni, csak mert „celebeknek” hívják őket, a nyersanyagok fontosabbak mint az emberi élet, bárki megalázhat bárkit, ha van elég pénze, a belső értékek fontosságát hangoztatják, de közben tele a média szépségtippekkel, az a menő, aki nem tud viselkedni, jól tanulni szégyen, az utca sarkon álldogálni egy szál semmiben foglalkozás, ha olyan vagy, mint mások, akkor nincs egyéniséged, ha nem, akkor különc vagy, szinte senkinek nem számítanak mások, bár az ellenkezőjét hangoztatják, egy bolygón élnek dúsgazdagok és éhezők, tízévesek szerelmi bánatban szenvednek, háromévesek az okos telefonoknak élnek, a szülők nem nevelnek, mert nehéz, és egyébként sem tetszik a gyereknek, az intelligens ember pedig ássa el magát, amiért tud valamit. És ezek után én meg vagyok lepve egy olyan apróságon, mint a szemrebbenés nélkül véghez vitt hazugság és árulás.

Ahogy a végére értem, már sokkal határozottabb volt a hangom, de megtelt gyűlölettel. Mert ez nem volt más. Gyűlöltem az emberiséget, amiért saját magát teszi tönkre, és közben biztos az igazában; hogy a legjobb irányba halad. Egyedül éreztem magam, és mégsem. Egyedül, mert tudtam, senkit sem foglalkoztatnak a gondolataim, nem hogy megpróbálnák megérteni őket, és mégsem, mert most nem ezek között az emberek között kellett lennem.

– Mindenhol vannak hibák – szólt pár perces hallgatás után Kala. – Itt is, és fent is. Ahol van ész, ott vannak gondok is. És igen, lehet, hogy az embereknél most ezek vannak többségben és nem a sikerek. De azokat is észre kell venni, még akkor is, ha mélyre kell ásni értük. A társadalom képes mindent tönkretenni. Olyan, mint egy gép: az alkatrészekkel nincs semmi baj, összerakva mégis rosszul dolgozik. Mindig minden változik, ebből áll a világ, de ez már örökké ilyen lesz.

És nekem nincs más választásom, mint hogy elfogadom, és nem rágódok rajta – tettem hozzá magamban. Rá kellett jönnöm, hogy eddig saját magam sem tudtam elfogadni az álláspontomat. Elvégre ki vagyok én, hogy tizennégy évesen ítélkezzek? De ez csak vélemény, és igen, az enyém. Másnak nem kell elfogadni, de én így gondolom, ha tetszik, ha nem. A kor csak egy szám, miért ne foglalhatnék álláspontot tizennégy évesen? És ha valaki ezt nem így gondolja, akkor hát legyen, senki sem mondta, hogy hallgatni kell rám.

– De nekem nem kell velük foglalkozni – mondtam ki végül fennhangon, mintegy válaszul Kala kijelentésére.

– Neked most velünk kell foglalkozni – Kala elmosolyodott, és megszorította a kezem. – És ez az egész, ami körülötted zajlik, most fontosabb. Nem szabad mindig a múlttal foglalkozni, mert még a végén elfelejtesz a jelenben élni, és mire észbe kapsz, az is csak múlt.

Már nem is tudtam, miért jött megint felszínre ez az emlék, de nem is érdekelt. Saját magam és a véleményem elfogadása valahogy összekötődött az emlék elengedésével. Nem kell velük foglalkoznom. Nem érdemelnek ennyit, és igazából talán pont ez volt a céljuk – olyan emléket adni, ami megkeseríti a mindennapjaimat. És tessék, sikerült: itt ülök egy teljesen ismeretlen világban, fogolyként, őrökkel körülvéve, három lánnyal, akik már most sokkal többet tettek értem, mint az osztálytársaim egészen eddig. És ami ennél is fontosabb, barátnak tekintettek, megértettek, befogadtak.

– Ezerszer szebb vagy most – nézett rám Cali. – Eddig olyan voltál, mint aki valami nagyot és nehezet cipel magával. Szörnyű belegondolni, hogy talán évek óta ilyen voltál, és senki észre sem vette.

Nem feleltem, csak mosolyogtam.

– Nem szebb – szólt Militis, aki eddig csak figyelte az eseményeket. Megdobbant a szívem. Hát persze, nem lehet mindenkinek jó az ember. De aztán a lány nagy meglepetésemre folytatta: – Hanem sokkal nagyobb vagy, mint eddig.

A szemembe nézett. Ennél nagyobb dicséretet nem kaphattam volna. Elengedtem. Nem érdekelt többé.