Prológus

Tudom, hogy kibeszélnek a hátam mögött, és hogy az osztálytársaim sosem szerettek. Tudom, hogy az úgynevezett legjobb barátnőm rendszeresen a szemembe hazudik, és ezt szemrebbenés nélkül teszi. Tudom, hogy akármit teszek, az csak rossz lehet. Talán pont ezek miatt fordultam magamba, aztán kezdtem naplót írni, és végül jutottam oda, hogy már senki és semmi nem érdekel. Az életem egy vicc, és néha azt kívánom: bár újrakezdhetném, bár ne árultam volna el annyi mindent magamról, az életemről, a gondolataimról, az érzelmeimről. Ha újra kezdhetném, szinte mindenen változtatnék.
De most már túl késő. Az emberek másnak néznek, mint aki valójában vagyok, mert rosszul indítottam. Régen meg akartam változni, de belül ugyanaz maradtam, hiába nem mutattam. Ezt a belső ént azonban senki nem láthatja, így nem mondhat vagy mutathat róla semmilyen véleményt.
És nem érthettem, csak sejthettem (mint kiderült ezt is rosszul) a kiközösítés okát, egészen a nyolcadik osztály elejéig.
Kamaszkori lelki gondokra hivatkozva, egy pszichológus vizsgálta meg az egész osztály. Teszteket kellett kitöltenünk, és különböző értelmetlennek tűnő kérdésekre válaszolnunk. Igazából szerintem mindenki unta az egészet, összesen annyi tetszett benne a többieknek, hogy nem voltak aznap órák.
Utána minden visszatért a rendes kerékvágásba, én elvoltam a fiúkkal, akikkel valamiért sokkal jobban megtaláltam a közös hangot. Persze ezért a lányoktól hallhattam is, hogy biztos szerelmes vagyok... Ez is érdekes dolog volt. Nem vonzódtam a saját nememhez, mielőtt valaki arra gondolta. Szimplán csak nem voltam még szerelmes. Ha új fiú jött a suliba, abban a barátot kerestem, nem az oly sokak által áhított "álompasit".
A vizsgálatra visszatérve, nem tehetek róla, de meghallottam amikor az osztályfőnök és a pszichológus a témáról beszéltek egy üres teremben. Mivel pont az én nevem hangzott el, felfigyeltem rá, és megtorpantam. Mindig is kíváncsi természetem volt...
- ...mi a baj vele? - kérdezte az osztályfőnök.
- Baj éppenséggel nincs, mármint vele. A lány természetében és képességeiben nagyon különbözik a társaitól. Ezzel nem lenne semmi, elvégre nincs két egyforma ember, de a többiek kiközösítik. Ez rajta is látszik és... Nézze ezt...
- De hát... ez...
- Nagyon magas. Ez a fő oka mindennek.
- Mit tehetek?
- Nem sokat... Öhm.. Bemehetnénk a tanáriba? Ott felejtettem a táskám. Közben elmondok pár tanácsot.
Odébb kellett húzódnom, mert a két nő kijött és a tanári szoba fele vette az irányt. Én besurrantam, és egy ott felejtett papírt pillantottam meg. A tetején az én nevem díszelgett, és a rólam szóló értékelést írták alá. Egy ceruzával aláhúzott számon akadt meg a szemem. Az intelligencia hányados volt az.
176 pont...
Nem voltam másra kíváncsi, és amúgy is jobbnak láttam elmenni onnan.
Így kellett rájönnöm, hogy mi a gond. Nem beképzelnek akarok tűnni, de ez a baj.
Az átlagnál magasabb intelligencia szintű emberek gyakran a dolgok mögé látnak, észrevesznek olyanokat, amit más nem. És itt a baj.
Sok gondom volt mindig is, de ennek bizonyos szinten vége.
Miért?
Mert találtam valamit, amiről nem hittem, hogy létezhet, ami csak szép álomnak tűnt. Erről nem tudnak se a szüleim, se az osztálytársaim, se senki, csak én. Ez az én második esélyem.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése