Tizenkettedik fejezet

 Lényeges fejezet, késtem egy napot, és nagyon megszenvedtem vele, de megérte. :D Mindenesetre soha többet nem csinálok olyat, hogy az ígért határidő előtt három nappal állok neki írni, mert képtelen vagyok normálisan fogalmazni és normálisan vezetni a történetet. Az addig oké, hogy van vázlat, amihez tartom magam, de abban nincs minden leírva, ráadásul most azt is nekiálltam átírni, szóval volt itt minden. Minimum háromszor kitöröltem az egész fejezetet, és lassan meghal a billentyűzetem, annyit kapott az elmúlt pár napban. Lényeg a lényeg: itt az új rész!

De itt még nem fejeztem be, még kicsit bírnotok kell a hülyeségeimet. Végre megírtam a kérdezz-felelek-et, ezt itt meg is nézhetitek. Pluszba lett egy társblogom is. A tulaj nagyon jól fogalmaz, és egy különleges sztoriba kezdett bele, mellesleg jó barátom, én vagyok a bétája, csinálunk együtt ezer dolgot, szóval nagyon hálás lennék, ha benéznétek, nemsokára hozza az első részt. Oldalt a modulok között megtaláljátok. Azt hiszem ennyi, nem dumálok tovább, jó olvasást! Nagyon-nagyon-nagyon örülnék a véleményeteknek és minden egyébnek! :*

Giger

Mintha hatalmas terhet emeltek volna le rólam, amit egész eddigi életemben cipeltem, olyan volt megszabadulni az emlékektől, és a vágytól, hogy befogadjanak. Hiába voltam egy olyan világban, aminek nem rég még a létezéséről sem tudtam, hiába estem fogságba a barátaimmal együtt. Mert a barátaimmal együtt – ez számított. Persze a helyzet korántsem volt jó. Sőt! Rosszabb akkor talán nem is lehetett volna. Csak én éreztem jobban magamat, mint eddig talán bármikor. Már egy cseppet sem érdekelt, hogy talán van olyan, aki keres, és aggódik értem. Valahogy azt a világot nem éreztem az otthonomnak. Lehetett volna bűntudatom, amiért a családom sem foglalkoztatott, de mégsem volt. Valamiért úgy éreztem, senkinek sem hiányzom annyira, hogy akadályozzam ezzel mindennapi tevékenységeiben. Lehet, hogy csak én voltam túl pesszimista, nem tudom. Mindenesetre nem foglalkoztatott a téma, főleg, hogy tudtam: ha foglalkoztatna, akkor sem tudnék mit csinálni.

– Lényegesen jobb kedved van – jegyezte meg Cali. Körülbelül egy napja mentünk fogságban, és fogalmunk sem volt, mihez kezdjünk.

– Csak más – vontam meg a vállam. – Mert a helyzetem korántsem jó, de legalább... Belül minden rendben.

– Az pont elég. Ha jobb a kedved, tisztábban tudsz gondolkodni, és nekünk most az kell. Valahogy ki kell jutnunk innen Angela. Én azt akartam... Azt akartam, hogy segíts nekünk szembeszállni az Udvarral, de be kell látnom, hogy ez most, így hirtelen nem fog menni. Nem tudod még uralni a képességedet, nagyobb baj lehet belőle, mint haszon.

– Egyelőre az a legfontosabb, hogy mindenki jól van – jelentette ki Kala.

– Ezen már túl vagyunk. Most már erősen gondolkodni kéne, hogy hogyan tovább – ellenkezett Militis, és vetett egy gyilkos pillantást a mellette haladó őrre. Ugyan megkötözve már nem voltunk, de mint egy kerítés, úgy vettek körül minket. A társaság vezetőjét azóta nem láttuk, valószínűleg jóval előrébb haladt, mint mi.

– Ha van ötleted, akkor várjuk. Mert hogy nekünk nincs – felelte Cali.

– Nem én vagyok a catus – halvány mosoly suhant át az arcán.

– Persze, akkor mostantól mindent én oldok meg, mindjárt gondoltam.

– Állj! – kiáltotta valaki, és a társaság egy emberként megtorpant. Egyértelmű volt, hogy pihenő következik. Levonultunk az ösvényről a fák alá, és tábort vertünk. Én hirtelen ötlettel megszólítottam az egyik őrt.

– Beszélni akarok a vezetőddel. Vigyél hozzá!

Meglepetten nézett rám. Egy fiú volt, a haja majdnem a válláig ért, az arca különösen szépen festett, a szeme barna.

– Miért akarnál vele beszélni? – kérdezte, és elfintorodott. – Nem lehet elérni semmit nála. Borzalmas egy teremtés.

– Te viszont kevésbé – összeráncoltam a szemöldököm. – Biztosan őr vagy? – önkéntelenül is elmosolyodtam, de aztán gyorsan rendeztem a vonásaimat.

– Igen, az lennék. De ne hidd, hogy mindenki önszántából az... Amora a nevem, proliator, ruin. Te vagy a catus, igaz?

– Angelának hívnak. De ha nem mindenki önszántából van itt, miért nem tesztek valamit?

– Mert nem lehet – úgy nézett rám, mintha a válasz egyértelmű lenne, és a lehető legnagyobb butaságot kérdeztem volna. – Ez nem így működik. De ezt szerintem te is tudod.

– Most már igen. Illetve nem egészen értem. Mi akadályoz?

– Hogyha lelépsz, elkapnak, és talán meg is ölnek. És az meg kinek hiányzik?

– De akkor beszélhetek vele? – tértem vissza az eredeti témára.

– Gyere. Ne nagyon reménykedj – tette hozzá, és alig észrevehetően sóhajtott. A többiek csak most vették észre, hogy csinálok valamit, és kérdő pillantásokat küldtek utánam. Választ azonban egyelőre nem kaptak.

Elhaladtunk az emberek mellett. Többen megkérdezték Amorát, hogy mit csinál, de ő csak annyit mondott, hogy nem fontos, és törődjenek a saját dolgukkal. A Parancsnoknak nevezett lány jóval messzebb volt a többiektől, és amikor látta, hogy jövünk felállt a fa tövéből, ahol addig ült.

– Mit akartok? – kérdezte ellenségesen. Amora azonnal felelt neki.

– Őt hoztam. Tárgyalni akar.

– Valóban? Nem nagyon van miről „tárgyalni”, ahogy mondtad. De nem gond, meghallgatlak. Elmehetsz Amora, majd visszakísérem én.

A fiú biccentett. Tömény gyűlölet volt az arcán, és ez valahogy jól áll neki, de csak ennyit tudtam megállapítani, aztán elfordult, és visszasietett a többiekhez.

– Ne nézd annyira – mondta gúnyosan a lány. Közben háttal állt nekem.

– Soha életemben nem voltam még szerelmes, ha esetleg erre gondolsz – feleltem kissé dühösen.

– Egyszer lesz, ami sose volt.

Szembe fordult velem. Egy merev, elkeseredett arcot láttam.

– Én például egy időben mindig szerelmes voltam, szabad, a saját magam ura. Nem érdekelt mások élete, nem érdekeltek a gondok. És most itt vagyok. Nem vagyok szerelmes, nem vagyok szabad, nem a saját magam ura, mások életével kell foglalkoznom, és gondokkal.

Mintha nem is nekem beszélt volna, hanem inkább csak magának. A hangja egészen más volt, mint eddig, halk, és kellemesebb csengésű, ugyanakkor sokkal szomorúbb. Aztán megrázta magát, és megköszörülte a tokát.

– De térjünk vissza ahhoz, amiért itt vagy. Mit akarsz tőlem?

– És te tőlem?

Nem tudta mire vélni a kérdést.

– Nem láttam, hogy jönni fogsz, nem látom, hogy mit fogsz tenni, mi a szándékod. Semmit nem látok a jövődből.

– Talán mert catus vagyok. De mit kotorásznál te az én jövőmben?

– Az az én dolgom. Mondd el érthetően, hogy miért vagy itt.

– Pont ezt szeretném tudni.

Mindketten gondolhattuk, hogy így nem fogunk előbbre jutni, de pontosan ez volt a célom. Nem akartam tőle semmit, csak hogy felfedje magát, és az előbb már el is kezdte. Nagyon piszkálta a fantáziámat, mert még most is biztos voltam benne, hogy más, mint akinek látszik. Illetve ezt már be is bizonyította, már csak az érdekelt, hogy pontosan ki, és miért csinálja ezt.

– Bármikor azt mondhatom, hogy nem akarom fojtatni ezt a beszélgetést. Nekem nem érdekem, hogy elmond, amit akarsz – jelentette ki végül, de mintha kicsit zavarban lett volna.

– Tudni akarom a neved – nem biztos, hogy az a legjobb megoldás, ha ajtóstul rontok a házba, de próbálkozni lehet. Semmi sem forog kockán, a helyzetem ennél most csak jobb lehet.

– Hogy mit? – a lány nem kapott szikrát. Nem gondolt rá, hogy ilyet fogok kérdezni, és valószínűleg fogalma sem volt, miért fontos ez most nekem.

– A neved. Azt kérdeztem, mi a neved – ismételtem halál nyugodtan.

– Nem érdekel az senkit – suttogta keserűen. – Itt már nincs olyan, hogy név. Csak számok vannak és rálinok.

– Nekem van nevem. És neked is. És engem érdekel is. Ha megmondod a nevem, én is megmondom az enyémet.

A szemembe nézett. Láttam rajta, hogy gondolkodik, szinte hallani lehetett, ahogy belül vitatkozik magával. A merev és lelketlen álcáját már így is elveszítette előttem, felesleges lett volna most visszakozni.

– Rebellis – felelte végül, és lesütötte a szemét. – Már évek óta nem használom – tette hozzá halkan.

– Angela vagyok – közöltem az ígéretemhez híven. – Angela Frewen.

– Érdekes...

Felkapta a fejét, és szúrós tekintettel nézett rám. Elfelejtettem, hogy itt senkinek nincs vezetékneve, csak szimplán nevük van. A kérdés most az volt, hogy a lány ebből kitalálja, honnan jöttem, vagy csak furcsának találja.

– Hadd kérdezzek valamit. Hogy kerülsz te ide?

Ennyit erről. Ezek szerint ez elég volt neki, hogy rájöjjön, egyáltalán nem itt éltem le az eddigi életemet.

– Az egy érdekes dolog, és egyáltalán nem tartozik rád – dadogtam. Attól féltem, hogy ezzel mindent elrontottam, de szerencsére a lány nem rosszindulatból tette fel a kérdést.

– Mert hogy ide tartozol, különben nem lenne rálinod. A neved fenti. Ez hogy lehet?

– Honnan tudhatom, hogy bízhatok benned? – kérdeztem óvatosan, és kételkedve meredtem rá. Tessék. Egész eddig győzködtem magam, hogy a lány, illetve Rebellis jó. Vagyis nem az, akinek látszik, mert a „jó” elég közönséges kifejezés. Számomra soha nem is volt értelme. Nincs olyan, hogy jó és rossz. Ember van, és az ő tulajdonságai és cselekedetei. Senkinek nem áll jogában megítélni, hogy amit tett, az jó, vagy rossz, mert nem tudhatja, hogy amihez viszonyít, az valójában mit jelent.

– Sehonnan. Semmire nem kapsz itt biztosítékot. Én megígérem, hogy bízhatsz bennem. Azt már te döntöd el, hogy ez neked elég, vagy nem.

Megint a szemébe néztem. Vagy tíz percig egyikünk sem csinált vagy mondott semmit, aztán én törtem meg a csendet.

– Nem olyan régen, talán pár héttel ezelőtt jutottam le ide – kezdtem bele. Lehet, hogy később még megbánom, nem tudom. De úgy döntöttem, bízok benne. – A társaim, akik szintén itt vannak... Ők fogadtak be, elmondták, mi hogyan működik. Ki akartuk deríteni, hogy mi a rálinom, a származtatásom a mai napig nem tudom. Aztán, amikor még szinte semmit nem tudtam, elvittétek Kaliniát, és én a többiekkel együtt utána jöttem. Nem tudom, mi lesz velem, nem tudom, jó-e, hogy ide jutottam. De itt vagyok, és életemben először nem érzem egyedül magam.

Rebellis leült egy fa tövébe, én pedig mellé. Háttal a vastag törzsnek dőltünk.

– Aracas a származtatásom – szólt hirtelen. – A legutolsó uralkodó család leszármazottja vagyok. Mikor az a valaki idekeveredett fentről, még csak kilenc éves voltam. Aztán ő lett az Uralkodó, és a szolgálatába kényszerített. Képes lett volna megölni, ha nem teszem azt, amit kér, de ez nem érdekelt. Elvette a családomtól azt, ami az övé volt. Akkor azt mondta, ha szolgálom, akkor miután ő meghal, visszaadja a családomnak Evercasst. Én voltam, én vagyok a legfiatalabb, aki valamilyen kiemelt posztot tölt be neki. Azóta rendszeresen lejjebb süllyedek a ranglétrán, és már rég tudom, hogy nincs velem semmi célja. Jós vagyok, és ez az elején sokat segített, most viszont átlagos dolog. Azóta a helytartója egy catus. Azt hittem, az egyetlen.

– Egyetlen...?

– Ezért érdekes, hogy te itt vagy. El kellene hogy vigyelek neki – tette hozzá egy rövid szünet után. Majd határozottan folytatta: – De nem szabad. Ha maga mellé állít, akkor minden remény oda.

Teljesen ledöbbentem. Eddig is mondták, hogy én tudok segíteni, eddig is éreztem, hogy itt fontosabb vagyok, mint odafönt bármikor, de hogy ennyire lényeges lenne, hogy ki mellett vagyok, azt nem gondoltam. Épp hogy ide kerültem, épp hogy elfogadtam, hogy nem megőrültem, hanem amit látok, igaz, épp hogy lettem valaki, máris egy nagyon fontos valaki vagyok. Eddig nem jelenthettem ki, hogy különös életem van, de most már igen. Sőt! A különös egy nagyon enyhe kifejezés.

– El kell menned... Menj vissza Angela, oda, ahonnan jöttél, annál biztonságosabb helyen most nem lehetsz. Tudom, hogy visszatalálsz, ne gyere ezzel! – előzött meg. Majdnem megjegyeztem, hogy tudtommal nem is látja a jövőmet, de ennek nem volt itt a helye.

– Egyedül nem megyek sehova! Ott vannak a barátaim, nem tudom, mi lesz velük, nem hagyhatom csak úgy itt őket! Bíznak bennem, tőlem várnak megoldást, nem tehetem ezt velük!

– Ez nem csak rólad szól! – csattant fel Rebellis. – Most még időben vagyunk, nem tudja, hogy itt vagy, azt hiszi, csak egy élő catus van, és ő mellette áll!

– Hát akkor tudja meg, hogy kettő van, és az egyik szembe áll vele! – jelentettem ki, és felálltam. Ő követte a példámat. – Gyere el te is! Segítsetek nekem, hogy uralni tudjam a képességem, és én segítek visszaszerezni a családodnak, amit elvettek tőlük!

– De hát én nem mehetek el! – felelte, és volt némi kétségbeesés a hangjában.

– Ki akadályoz? Itt és most? Ne törődj vele, hogy mi van, ha nem sikerül! Itt és most el tudsz jönni, utána mindent megoldunk! Együtt.

– Gyorsan megtalálnának...

– Akkor ugyan olyan helyzetben leszünk, mint most. Csak te nem csinálnád többet ezt a színjátékot.

Megint elfordult tőlem. Nem tudta eldönteni, mit tegyen. Nekem addig átfutott a fejemen, hogy a kezdeti rideg viselkedéséhez képest hova jutottunk alig egy óra alatt.

– Hányan is vagytok összesen? – kérdezte végül.

– Négyen. Mi hárman, akiket nemrég fogtál el, plusz egy, akit még régebben.

– Az most elég gyanús lenne, ha egyszerűen odamennék, és idehoznám őket...

– Kérd meg Amorát. Legfeljebb magunkkal visszük.

Felvonta a fél szemöldökét.

– Nem azért! Tudom, hogy nem önszántából van itt, beszéltem vele – mentegetőztem, és megpróbáltam megőrizni a maradék méltóságomat. Tényleg nem voltam szerelmes. Nem mondom, hogy nem tetszett első ránézésre a fiú, de nekem több kell, hogy szerelmes legyek, és nem is akartam ilyenekkel foglalkozni. Szimplán megsajnáltam.

– Jól van, de ne most. Megkérem, hogy visszakísérjen...

A többit nem hallottam. Mintha hirtelen minden energiám és erőm elhagyott volna. Minden hang megszűnt, a kép elhomályosult a szemem előtt. Aztán megjelentek a már jól ismert árnyak. Rebellis is ott állt, közvetlen előttem, messzebb tőlünk pedig nagy volt a tömeg. De mindez most úgy éreztem, nem számít. Messzebb tőlünk megláttam azt a szellem szerű alakot, amitől rettegés markolt a szívembe, jéghidegen, és én nem tudtam védekezni. Felém fordította fejét, szeme vörösen világított. Éreztem, hogy most nagyon nagy baj van.

A következő pillanatban az árnyak eltűntek, a fák visszajöttek, én pedig a földön kötöttem ki.

– Mi a baj? – kérdezte rémülten Rebellis, és letérdelt mellém a földre. Én csak megráztam a fejem. Kapkodtam a levegőt, szörnyen begörcsölt a fejem. Tudtam, hogy amitől félek, a közelben van, és én nem tehetek semmit...

– Kérlek mondj valamit! Mit láttál...?

– Tudod te azt nagyon jól.

Jelentette ki valaki a sötétségben. Jéghideg suttogás volt a hangja. Félve néztem fel, de nem láttam senkit. Aztán a fák közül kilépett ő.

Fekete, csuklyás köpenyt viselt, amit a földön húzott maga után. Az arca nem látszott, csak a szája, ami gonosz mosolyra húzódott. Kezével intett egyet, mire Rebellis métereket repült hátra, és a földön állt meg.

– Tudtam, hogy nem bízhatunk benned – suttogta, aztán felém fordult. Én nagy nehezen összeszedtem minden erőm és bátorságom, és felálltam. – Érezted, hogy jövök, igaz? De sajnos nem vagy ura saját magadnak.

Halkan nevetett. Láttam, hogy Rebellis felül a háttérben és a csuklóját markolja.

– Parancsnok! – emelte meg a hangját az idegen. – Légy oly kedves, és ébressz fel mindenkit. Most indulunk. Ennél nagyobb ajándékot nem is vihetnék az Uralkodónak.

– Én nem vagyok ajándék – mondtam, annyi gyűlölettel a hangomban, amennyit csak bele tudtam sűríteni. – És az Uralkodónak meg főleg nem!

– Azt mondod, nem tudja hasznodat venni? Tisztában vagy vele, hogy ki vagy?

– Igen! És amíg én nem akarom, addig nem veszi hasznomat, mert ahhoz szükség van az együttműködésemre.

Nem tudtam, hogy most engem néz, vagy gondolkodik. Abszolút nem tudtam kiismerni. De legalább már nem voltam tele félelemmel.

– És én vajon miért küzdenék veled, ha van más módszer? – megint mosolygott, de ez rémisztőbb volt mindennél, amit csinálhatott volna.

– Ezt mégis hogy érted? – kérdezte Rebellis. Még mindig nem állt fel, és egyre csak a csuklóját fogta, ami látszólag megsérült az eséstől.

– Átadhatja ezt a kivételes rálint. De akinek átadja, az eredetileg nem tartozhat a világunkba. Egyszerű embernek kell lennie. De vajon melyik az egyszerűbb megoldás?

Felcsillant bennem a remény. Nem gondoltam volna, hogy ez lehetséges, és hogy ezt az idegen fogja közölni velem.

– Ha azt mondom, add át, fel kell hogy menjek, és az nem egy egyszerű dolog. Keresni valakit, aki boldogan fogadja a lehetőséget, viszont elég egyszerű, és akkor nem kell veled foglalkoznom. Nehéz kérdés, nagyon nehéz.

– Akkor küldj fel engem! – nem tudom, hogy miért mondtam. Talán egy utolsó elkeseredett próbálkozás volt, semmi több. Hátha így kikeveredhetek ebből a helyzetből. Egyáltalán nem vágytam rá, hogy mint a gonosz hatalom szolgája ragadjak idelent. Viszont elég egyértelmű volt, hogy kitalálja, mit szeretnék elérni. Még Haylie Cook képességeit sem haladta volna meg ezt kikövetkeztetni, pedig ő, ha lezuhanna az egojáról az IQ-jára, valószínűleg szörnyet halna.

– Nem rossz ötlet. De ne hidd, hogy így megszökhetsz innen.

Intett a kezével, mire most én repültem hátra, és tompa puffanással a földnek ütköztem. Nem sérültem meg különösebben, szinte azonnal felálltam. Viszont így elég közel kerültünk a többiekhez.

– Hát legyen, ahogy akarod! Küldhetsz valakit magad helyett, de nem mondhatod el neki, mi történik vele, és mit kell tennie! Senkinek nem árulhatod el, mi a feladatod, és hogy Evercass létezik. De hát veled úgy sem beszélne senki...

Megint intett a kezével, és én az őrök gyűrűjében találtam magam.

– Angela! – kiáltotta döbbenten Cali, és odaugrott hozzám. Én felálltam, és megindultam a csuklyás alak felé. Az utolsó szavai hatására kezdtem elveszíteni a józan eszemet (már ha eddig volt ilyen). Neki meg sem kellett mozdulni, az őrök fogtak le. Aztán közelebb lépett hozzám, mire hátul elszakadt a felsőm. Ő a hátamra tette a kezét, és ahol hozzám ért, mintha megégettek volna. Felkiáltottam fájdalmamban, a következő pillanatban pedig ismét a földön voltam, azon a napon már ki tudja hányadszor. Cali odaadta a köpenyemet, amit otthonról hoztam el.

– Mostantól bárhol vagy, megtalállak – most már emelt hangon beszélt. – Engedjétek el, a kis barátaival együtt. A Parancsnokotok is velük megy. Itt nincs helye árulóknak. Á, igen. És egy Amora nevű fiatalembernek is távoznia kell közülünk.

Az őrök belökdösték a két említettet, és közelebb jött Kalinia, Cali és Militis is. Ott álltunk, hatan az ellenséges emberek gyűrűjében, és a társaság fele azt sem értette, mi történik.

– A többieknek pedig indulás! Ti húsz napot kaptok. Utána megkereslek, és nem érdekel, találtál-e valakit, vagy sem.

Az eddiginél sokkal gyorsabban szedték össze a tábort, alig tíz perc múlva már az út felé tartottak. De még mielőtt belevesztek volna a sötétségbe, a catus magához húzta Rebellist. Angela ezt már nem láthatta, mással volt elfoglalva, de ez volt a cél.

– Amint átadta a rálint, meghal – suttogta Rebellisnek. – És ha szólsz neki erről, garantálom, hogy te is meg fogsz!

Azzal végleg elment, magára hagyva a hat kétségbeesett társat.