Második fejezet

 Szép napot! 
Meghoztam a második fejezetet! 
Nagyon örülök, mert már most sok pozitív visszajelzést kaptam. Remélem ez is tetszeni fog, nekem jó volt begépelni. Igazából ez a sztori egy füzetben már majdnem teljesen megvan, és érdekes újra elolvasni, kicsit átírni, és másokkal is megosztani ;) 
Nem is szaporítom a szót, jó olvasást! 
Giger




Szépen lassan megfordultam. Egy hosszú, vörös hajú lánnyal találtam szembe magam. A sötétség ellenére is ki tudtam venni, hogy valami nem stimmel vele. Egy hosszú ujjú, elöl gombos, terepmintás ruhát viselt, rajta egy foltos bőrmellényt és egy hasonló övet, amire különböző dolgokat kötött, többek között egy kisebb kést, és körülbelül négy erszény szerűséget. A haja copfba volt kötve, és a saséhoz hasonló tollak álltak ki belőle. Nyakláncként hosszú, fekete zsinórra fűzött bronz színű, kopott gyűrűket viselt. Egy pillanatra A Gyűrűk Ura című kedvenc könyvem jutott róla eszembe, de elhessegettem a gondolatot.
- Kalinia vagyok. Ruin, kalmár. És te? - barátságos volt a hangja, és némi kíváncsiságot fedeztem fel benne. - Látom a másikoknál jártál, legalábbis a ruhád alapján - folytatta, miután én továbbra is úgy álltam ott, mint aki megnémult. - Miért voltál ott? Biztos nem jártál még itt. Mi a származtatásod?
Az egészből egy szót sem értettem. Aztán nagy nehezen összeszedtem magam, és megszólaltam.
- Ne haragudj, de nem értelek... - kezdtem, de hirtelen a homlokára csapott és a szavamba vágott.
- Jaj, ne haragudj! Buta vagyok... Hát persze, fönti vagy! Hogy nem vettem észre...?
Egyre biztosabb voltam abban, hogy bevertem a fejem, és ez az egész csak egy nagyon furcsa álom. A hátam mögött megcsíptem a karom, de fel is szisszentem. Akkor talán mégis valóság...
- Hogy mi vagyok? - kérdeztem.
- Hát... Jaj Istenem, most mit csináljak - motyogta, inkább csak magának. - Az az igazság, hogyha fönti vagy, akkor nem kellene itt lenned, de valahogy mégis bejutottál... De azt csak a vér révén lehet. Az átjáró nem maradhatott nyitva, az kizárt... Itt kevesen járunk fel, de mindig bezáródik. Talán hiba történt, nem tudom. Hacsak nem..
- Oké, figyelj - mondtam kicsit komolyabban. - Fogalmam sincs mi ez az egész, és hogy egyáltalán igaz-e. Úgy értem, ha álmodnék, akkor az álmomban ez igaz lenne, szóval az álombeli te azt mondaná, hogy létezik, mert ott létezik is, de a valóságban nem, viszont ha létezik, és nem álom, akkor is azt mondanád, hogy létezik, mert ténylegesen is van... Na jó. - vettem egy nagy levegőt és összeszedtem a gondolataimat. - Nem érdekel, hogy mi ez az egész. Csak ki akarok innen jutni.
- Értelek én. - szólt egy rövid szünet után a lány -, de engem érdekelne, hogy hogyan jutottál be. Vár csak... Nem sértetted meg magad?
- Mégis miért fontos ez? - kérdeztem értetlenül. Ő továbbra is kérdőn nézett rám, ezért végül válaszoltam. - Lehorzsoltam a karom. De nem hiszem, hogy ez lényeges...
- De nagyon is az! Mindent megmagyaráz! - hirtelen fellelkesedett, és csillogni kezdett a szeme. - Evercassi vagy, és a véred a bizonyíték! Te nem is tudtad? - kérdezte csodálkozva.
- Mit? - néztem rá, most már egy kicsit kétségbe esve.
- Hát ez így hosszú lesz - csóválta a fejét. - Gyere velem, elmagyarázom.
Kicsit tétováztam, de aztán a kíváncsiságom felül kerekedett a józan eszemen, és megindultam felé.- Ő elmosolyodott, és mutatta az utat.
Körülbelül negyed órát haladtunk a sötét erdőben, és ez cseppet sem volt kellemes. Nem egyszer megbotlottam az öreg fák kiálló gyökereiben, a tüskés bokrok alaposan összekarcoltak, elszakították a ruháimat és egyre jobban fáztam, annyira fújt a szél.
Végül elértünk egy kis tisztáshoz, amin egy kisebb kunyhó állt. Az egyik ablakon halványan derengő fény szűrődött ki. A vörös hajú lány felsietett a lépcsőn, aztán kotorni kezdett a sok erszénye egyikében, és elővett egy kopott kulcsot, amivel kinyitotta az ajtót, aztán félre állt, és kedvesen intett, hogy menjek be.
Otthonos kis épület volt. A kiszűrődő fényt a kandallóban vidáman lobogó tűz okozta. Abban a helyiségben, ahova beléptünk, volt egy kisebb étkező asztal, körben egy pult húzódott, fölötte szekrényekkel. Két irányba nyílt ajtó, és volt még egy meredek fa lépcső is.
- Nem a legnagyobb - mondta a lány (közben a nevén gondolkodtam, ugyanis azt nem tudtam megjegyezni). - De szeretek itt lakni. Mondjuk még alakítgatom. Szeretnék például egyforma székeket, látod, ezek csak ilyen innen-onnan szerzett darabok, de amikor beköltöztem, nem volt másra pénzem. Viszont ha megveszik az idei termést, és még eladok pár dolgot, amit szereztem, akkor biztos meg tudom venni azt a lápifa szék készletet, amit kinéztem.
Azt már most meg tudtam állapítani, hogy nagyon beszédes élőlénnyel hozott össze a sors.A vörös hajú lány folyamatosan fecsegett, meglehet a felét sem értettem annak, amit mondott, de ez őt látszólag hidegen hagyta.
-...és persze mindjárt 15 leszek, a barátaim nagy meglepetést ígérnek, hiába mondom, hogy nem kell.
- 14 vagy? - kérdeztem csodálkozva. - És egyedül laksz itt?
- Persze - bólintott, aztán elnevette magát, mikor az arcomra nézett. - Na jó, akkor kezdjük itt, úgyis annyi mindent meg kell magyaráznom. Szóval, itt Evercassban mi hamarabb érünk, mint ti. Tudom, mert sokszor jártam ott fent, ismerem az embereket. Nagyon sokan már 11-12 éves korukban elköltöznek, és onnantól nem találkozunk a szüleinkkel. Kivételek persze a nagyon gazdag, módos családok, például a királyi család. Náluk gyakran minden élő generáció együtt lakik a kastélyban. Nagykorúvá mondjuk csak 15 évesen válunk, azért várom annyira a szülinapom... De az már nem lényeg. Csak kapunk pár ranggyűrűt. Nem mintha az még számítana - tette hozzá, és hirtelen elfintorodott.
- De mi az a ranggyűrű, vagy mi a neve? És miért mondod, hogy nem számít? - kérdeztem, és amennyire csak lehetett, visszafogtam a kíváncsiságomat. Érdekelt a dolog, de meg akartam őrizni a méltóságomat (ha volt még olyan).
- Ez - mondta, és levette a nyakláncát a kopott gyűrűkkel. - A számuktól függ, hogy milyen magas rangú vagy. Sok dologgal lehet szerezni, de igazából már szinte semmit sem ér. Az utóbbi időben a származtatásé a főszerep. Jelenleg Aracas származtatású a király, szóval ők mindenben előnyben részesülnek - persze ez törvényszerűen nem így van, de ez már semmit sem jelent. Utána jön a Telanit. Ők még viszonylag számítanak, sokakat használ a királyi udvar. És itt vagyunk mi, a Ruin származtatásúak. Sokan tartanak alja népnek, pedig semmiben sem különbözünk. Mégis, lehet itt valaki catus, száz ranggyűrűvel, akkor sem ismerik el.
- És ha mondjuk valakik különböző származtatásból összeházasodnak? - érdeklődtem. Bár az előző magyarázatból sem értettem mindent, most ezt a kérdést tartottam fontosabbnak.
- Olyan nincs. - felelte Kalinia (közben beugrott a neve is).
- De..csak történt már valamikor - mondtam csodálkozva.
- Nem - Kalinia elmosolyodott. - Nektek ezt nehéz megérteni. Fent nem ismerik azt a fogalmat, hogy valamit nem csinálnak, pedig fizikailag megvalósítható. Mi ismerjük.
- Értem - bólintottam. - És mi az a catluz, vagy micsoda?
- Catus. Az egy rálin.
- Nem mondom, hogy többet tudok - a lány elnevette magát, és tovább magyarázott.
- A rálin az.. Hogy is mondjam.. Ilyen tehetség, vagy inkább képesség. Itt mindenkinek van. Én például kalmár vagyok, egyfajta kereskedő. Ami a rálinod, ahhoz értesz, és az benned van. Képes vagy tanulás nélkül tökéletessé válni benne.
- És mi lehet rálin? - kérdeztem, egyre nehezebben palástolva kíváncsiságomat.
- Lehet kalmár, jós, táltos - kezdte sorolni -,  catus, proliator vagy varázsló. De abból több féle van.
- És mi a proliator? És a catus? Vagy úgy egyáltalán; melyik mit csinál?
- A proliator egyfajta harcos. Nagyon értenek hozzá. Természetre is kicsit kötekedőek, és nagyon bátrak. Nem sokat ismerek, de akit igen, azt nagyon szeretem. Bár néha kissé komorak, de ilyen a természetük. Hoppá, kész a tea - pattant fel hirtelen, és a pulthoz sietett. Fogott két csészét, és szétöntötte a gőzölgő italt, majd az egyiket odaadta nekem.
Mikor beleittam, kis híján kiköptem - szerencsére Kalinia éppen hátat fordított nekem, és nem látta.
Ezt a legnagyobb baráti jóindulattal sem neveztem volna teának. Keserű volt, és az íze olyasmi volt, mint a gumi szaga. Inkább letettem az asztalra, és tovább kérdezősködtem.
- És a catus, a táltos, meg ezek?
- A catus kivételesen okos lény - folytatta, és visszaült az asztalhoz. - Kevesen vannak, főleg a király alkalmazza őket. Olyanokat tudnak, amit senki más, bölcsek, és a dolgok mögé látnak.
Ez az egész kicsit elgondolkodtatott. Most már szinte biztos voltam benne, hogy ez az egész valóság. De mégis.. annyira hihetetlen volt az egész. Még hogy egy másik világ! És itt vagyok. Ha álom lenne, már rég felébredtem volna - vagy csak azért gondoltam ezt, mert el akartam hinni, hogy így van?
Aztán Kalinia folytatta.
- És ott vannak a táltosok. Végtelenül türelmes és jóindulatú az összes. Gyógyítanak, minket is, és az állatokat, na meg a növényeket is. Belőlük elég sok van, de sosem elég, mert szinte mindenhol szükség van rájuk. Képesek átjárni a szellemek világába. Tudom, hogy mire gondolsz - tette hozzá hirtelen. - A föntieknél elromlott a hírük, mert régen köztük is voltak. De azok sem szélhámosok. Olyan táltosok, akik elmentek Evercassból, mert a föntieknek akartak segíteni. Innen ismeritek a fogalmat, csak sokan nem hiszitek el, mert nem hisztek a varázslatban. Pedig van - mondta elkomolyodva. - Ott van minden mozdulatban. Titokzatos, és soha nem lehet teljesen kiismerni. De még te is értesz hozzá.
- Ezt meg hogy érted? - csodálkoztam.
- Hiszel a varázslatban? - kérdezte, és mélyen a szemembe nézek. Én úgy éreztem, nevetséges lenne mást mondanom.
- Hiszek - ez volt az igazság. Csak féltem bevallani még magamnak is. De így volt...
- Akkor értesz, és kész. Ilyen egyszerű.
Néhány percig némán meredtünk egymásra, aztán lassan bólintottam.
- Hány óra van? - kérdeztem - Nem tudom megállapítani, mennyi lehet az idő - csóváltam a fejem. - Ahonnan eljöttem, ott világos volt, de itt éjszaka van...
- Nincs éjszaka - szakított félbe a lány. - Itt mindig sötét van, amikor...
- Amikor? - sürgettem.
- Ezt majd máskor - jelentette ki, és úgy döntöttem, nincs értelme vitatkozni. Ezt nyilván megértette, mert a rálinoknál folytatta. - Szóval.... Van még jós is. Gondolom ezt te is érted. Látják a jövőt, de nem kell nekik semmilyen eszköz hozzá, csak a fejük. Némelyikük még a gondolatolvasásra is képes. És persze vannak varázslók is, bár ez elég tág fogalom.
- Miért?
- Mert azon belül van többféle mágus. Van aki a természet ura, van aki a vízé, és van aki tűzé. Nagyjából mint nálatok ez a négy elem dolog, de itt csak három van.
- És akkor a levegő?
- Azt a természet mágusok uralják. Érdekes rálin. Ők mind...zárkózottak. Maguknak való népség, még egymással sem nagyon beszélnek.
- És a rálin öröklődik? - kérdeztem.
- Nem. Ez mindenkinél más, csak úgy kialakul, gyakran a természetétől függően. Én például azért is lettem kalmár, mert szeretek társalogni, emberekkel érintkezni. De ez szerintem neked is feltűnt - tette hozzá nevetve.
- Későre jár, vissza kell menned - mondta egy rövid szünet után. - Holnap gyere el újra. Az átjárónál várlak, de lehet, hogy nem leszek egyedül.
- Várj, nekem ez gyors...
- Talán nem akarsz visszajönni?
- De! Persze, hogy vissza akarok! - siettem leszögezni.
- Hát akkor?
Kinyitottam a számat, de aztán becsuktam, és nem mondtam semmit.
- Gyere, elkísérlek - mosolygott, és elindult az ajtó felé, én pedig követtem.
A sötét erdőben haladva folyamatosan gondolkodtam, mindazon, amit hallottam, és azokon, amiket még nem értek. Most már teljes mértékben biztos voltam benne, hogy ez az egész létezik, és egyre jobban tetszett.
Végül némi botladozás, ruha szaggatás és enyhe sérürlés után eljutottunk oda, ahova leestem.
- És most? - néztem Kaliniara. - Hogy jutok vissza?
- Egyszerű - felelte. - Állj oda arra a fatörzsre, és csukd be a szemed. Aztán koncentrálj teljes erőből arra, hogy vissza fogsz jutni.
- És ez...Tényleg csak ennyi az egész? Tényleg működik? - hitetlenkedtem.
- Nem, csak kitaláltam - nevetett. - Persze, hogy működik!
Elmosolyodtam, aztán ráálltam a törzsre, és szembe fordultam a vörös hajú lánnyal.
- Akkor majd holnap - mondtam.
- Már várlak - felelte, és odalépett, hogy átöleljen. Ez velem egyidős embertől teljesen idegen érzés volt. Azt jelentette; barátra találtam. Legszívesebben elsírtam volna magam örömömben.
Aztán hátrébb lépett, és mosolyogva integetett. Én vissza intettem, aztán becsuktam a szemem, és a tóparti erdőre gondoltam. A következő pillanatban pedig esőt éreztem az arcomon és a kezemen.
Itt világos volt, már amennyire a felhők engedték. Felvettem a kapucnimat, és sietve elindultam haza felé.

۩۩۩۩۩