Tizedik fejezet

Igen, egy héttel korábban. Mivel jövő héten hétvégén nem tudom, mennyire leszek gépközelbe, és egyébként is előredolgoztam megint két fejezettel, most hoztam ezt. Remélem tetszeni fog, főleg, hogy nem egy dolog derül ki, köztük egy nagyon fontos. :)
Várlak titeket a Facebook csoportban! 
Jó olvasást! 
Giger




Hogy lehet valaki igazán erős? Mitől számít annak, és milyen körülmények között? Senki sem tudja megmondani. Ugyan kik vagyunk mi, ebben a hatalmas világban, hogy ítélkezzünk bárki felett? Csak mert az emberi lény magát gondolja a legértelmesebb életformának, nem helyezheti magát mások fölé. És a baj ott kezdődött, hogy az ember boldogan élt, aztán kitalálta, hogy társakkal folytatja mindennapjait, s mint a vadállat, ki magát a falka vezérének képzeli, uralkodni kezdett mindenki máson. Mert ilyen az ember. Az élet egy nagy film, melyben mindenki rendező akar lenni, de senki sem érti magát a forgatókönyvet. 

A percek csigalassúsággal teltek. Militis őrködött, de én sem aludtam, csak feküdtem a hálózsákomban. A vízi démon járt az eszemben. Az, amit mutatott, ahogy reagáltam, és ahogy a két lány reagált, amikor elmeséltem a történteket. Kezdtem úgy érezni, hogy még itt sem tudok beilleszkedni. A rálinom továbbra is titok volt, a kirohanásomat továbbra sem értettem, és most ez is... „szinte senki nem tud neki ellenállni”. Ezek a szavak kavarogtak bennem, mint holmi kósza tornádó. Hát nekem sikerült. Pedig nem is tudtam mi ez, vagy egyáltalán mi a célja. Azt mondtam, amit gondoltam, és ez ebben a helyzetben éppen elég volt. 

Végül valahogy sikerült elaludnom, de csak egy-két órával indulás előtt. Az álmaim zavarosak és nyugtalanak voltak, mikor felébredtem, örültem, hogy kezdhetek valamit magammal. 

Ettünk valamit reggeli gyanánt, aztán felszámoltuk a tábornak nevezett alvóhelyet, és már mentünk is tovább, de csak kis ideig, mert az elsődleges cél az ivóvíz keresés volt. Nemsokára bele is botlottunk egy kisebb patakba, amiből megtöltöttük a kulacsokat, és egy gyors mosakodást is rendeztünk. Közben egy szó nem sok, annyival több sem hangzott el a feltétlenül szükségesnél. 

Már kezdtem egészen megszokni a folyamatos sötétséget, ami eleinte nyomasztott, de most már nem volt annyira vészes. Csak egy véget nem érő éjszaka – ezt mondtam magamnak, ami valamilyen oknál fogva megnyugtatott, pedig az elképzelés egyáltalán nem volt szívderítő.

Megint órákat mentünk, de most több pihenővel. Cali egyértelműen tudta, hogy szinte semmit nem aludtam, igaz, ezt egyszer sem említette, de egyre gyakrabban nézett rám, és szinte mindig ő erőltette a pihenőket. Militis viszont soha nem szólt, mindenbe beleegyezett, és még velem sem kötekedett, ami elég nagy szó volt.

Cali egy idő után mellém húzódott, aztán már beszélgetést is kezdeményezett.

– Már nem is érdekel a rálinod?

– Miért, ha érdekel, akkor mi van? Nem nagyon tehetünk semmit. Már abban sem vagyok biztos, hogy van – megpróbálkoztam egy nevetéssel, de nem sikerült valami jól. – Én itt csak úgy vagyok. Visszafordulnom lehetetlen, szóval megyek veletek, de csak mint egy táska, amivel pluszba gondok is vannak.

– Miért mondod ezt? – kérdezte csendesen. – Tudod, hogy nem így van.

– Mit számít, hogy hogyan van valójában, ha én nem úgy érzem...? Lehet, hogy az az igazság, de az én érzéseimet nem változtatja meg, és így az én szememben az egész nem ér semmit. Mindig mellékesnek éreztem magam, de tudod mit? Megszoktam. Megszoktam, és már nem is akarok mást. A nagybetűs Élet nekem csak mellékszerepet szánt, de ezen nem lehet változtatni. Ha erőltetem, annál rosszabb.

– De miért kell a saját sztoridban mellékszereplőnek lenned? A saját életed történetét te írod. Ha beletörődsz ebbe a helyzetbe, az azt jelenti, hogy feladtad.

Elgondolkodtam. Ez mindig nagy kérdés volt bennem; a sors. Mi irányítjuk, vagy a sors irányít minket? Talán csak nézőpont kérdése. Ha elhatározod, hogy uralkodsz rajta, talán sikerülni fog. Még soha nem próbáltam, csak hagytam, hogy sodorjon az ár – féltem változtatni.

– Mindenesetre azért kérdeztem – tért vissza a beszélgetés elejére Cali –, mert én rájöttem.

– Ez biztos?

– Ha nem lennék biztos benne, akkor nem hoztam volna fel.

– És... Mi az? – a szívem a torkomban dobogott. Az, hogy kiderül a rálinom, hihetetlen izgalommal töltött el. Úgy éreztem, ettől függ minden. Mert akkor már tudatosan tehetem azt, amit tudok, még ha ez érdekesen hangzik is. Biztos voltam benne, hogy a bevillanó képeknek, és a kirohanásomnak köze van hozzá.

– Nagyon sokáig csak sejtettem, nem voltam benne biztos – jobban örültem volna, ha a magyarázat csak a második lesz, de nem szóltam közbe, hogy ne látszódjak nagyon türelmetlennek. – Több jelét is mutattad, de ez utalhatott másra is, ezért inkább nem mondtam semmit. Aztán tegnapelőtt amikor összevesztetek Militis-szel, már egyértelmű volt. A tulajdon dühöd engedte felfedni, hogy ki is vagy. Hogy te mit láttál, azt nem tudom pontosan, de azt igen, hogy mi mit láttunk. Feltámadt a szél, a hangod megváltozott, irányítottad azt, aki miatt ebbe az állapotba kerültél. Átléptél a gondolatok világába.

– A hova? – nem bírtam ki, hogy ne kérdezzek vissza. Hát már ilyen is van?

– Jól hallottad. De erre csak nagyon kevesen képesek, viszont akik képesek, azok irányíthatnak mást, és kommunikálhatnak azokkal, akik szintén ott tartózkodnak. Catus vagy Angela.

Nem feleltem. Valahogy annyi minden zuhant rám ennek az egy szónak a hatására.

– Ez megmagyaráz mindent! – Cali fellelkesült. – A korodhoz képest hihetetlenül bölcs vagy, és okos! Már túlságosan is! Ezért nem találtad a helyed, mert olyan dolgoknak is mögé láttál, amelyeknek senki más.

– Láttam dolgokat – meredt szemmel bámultam magam elé. – Mint valami látomás, képek kúsztak be a szemem elé!

– Ez hozzá tartozik. De nem ez a legfontosabb. Ha megtanulod uralni a képességedet, rengeteg dologban segíthetsz nekünk! Megtalálhatsz ebereket, ha nagyon nagy szükség van rá, irányíthatod őket.

– Más is van ilyen – jegyeztem meg. – Ők is megtehetik, amit én.

– De nagyon kevesen vagytok, és ha az Uralkodó embereire gondolsz, van esélyed. Egy kis optimizmust kérek! – elnevette magát.

– De... Mit lehet tenni, hogy uraljam ezt a... Valamit – már nem csak magam elé bámultam, de a fejem egyáltalán nem volt tiszta. Egymást leelőzve tolakodtak be a gondolatok, egyértelmű jelét adva, hogy ma sem fogok aludni.

– Az a legnagyobb baj, hogy pontosan én sem tudom. Nem nagyon ismertem catust. Amit hallottam erről, az annyi, hogy a saját gondolatoddal kell irányítani... a gondolataidat.

– Pofon egyszerű! – kiáltottam gúnyosan. – Jobb nem is lehetne!

– Senki sem mondta, hogy gyerekjáték, és mivel én ennyit tudtam segíteni, ebből most neked kell kihozni valamit, ami nem egyenlő a katasztrófával. Mindenesetre Militis egy ideig nem beszélhet veled.

– Nagyon vicces – szólt hátra az említett.

– Te tudsz jobbat? – kérdezte Cali. Válasz nem érkezett, mire én csak nagyon nehezen tudtam visszatartani a nevetést.

Túl sokat ezután nem beszéltünk. Mindenki a gondolataiba mélyedt, és most már kezdett végleg elegem lenni ebből az állapotból. Megyünk egymás mellett, süketen és némán, közben özönlenek a fejembe a kéretlen gondolatok, és ami egyszer ott megjelent, az soha többé nem akart kimenni.

Folyamatosan azt próbáltam felidézni, hogy mit láttam, amikor átmentem az úgynevezett gondolatok világába, de hiába. Szinte semmi nem maradt meg bennem, csak a vörös szemű, szellem szerű alak – de az annál tisztábban. És hiába voltam alapjában véve kíváncsi, most nem akartam tudni, hogy mi volt az. Egyértelműen éreztem: nem kell megtudnom, sőt, nem szabad megtudnom, mi (vagy ki) volt az.

– Állj!

Teljes erőből nekiütköztem az előttem haladó Militisnek, minekutána meg sem hallottam a kiáltását. Az egy szó nélkül hátrébb lökött, aminek majdnem egy jól irányzott hanyatt esés lett a vége, de az utolsó pillanatban sikerült megvetnem a lábamat.

– Mi van? – kérdeztem dühösen, de halkan, mert egyértelmű volt, hogy most nem kellene kiabálni. Választ nem kaptam, úgyhogy inkább csak figyeltem. Falevelek hangos zizegését hallottam, mintha tőlünk pár méterre feltámadt volna a szél. Élőlány úgy tűnt nincs a közelben, de azért nem mertem volna megesküdni rá.

Militis intett, hogy csendesen kövessük. Jobb kezét az oldalán lógó kard markolatán tartotta, és én is megszorítottam a tőrt, amit kaptam tőle. Erről eszembe jutott az a kis folyadék is, ami színt vált, ha Ater van a közelben, és gyorsan ránéztem, de szerencsére nem változott rajta semmi.

Lassan és hangtalanul haladtunk előre, szorosan egymás mögött. Én álltam középen, Cali pedig hátul. Csak pár métert haladtunk előre, de már meg is álltunk, és most nem kellett megkérdeznem, hogy miért.

Közvetlenül előttünk, az az ösvény, amin eddig haladtunk eltűnt – mindennel együtt. Egy hatalmas szakadék tátongott előttünk, de úgy nézett ki, mintha nem régen szakadt volna le a föld egy szabályos hasadás mentén. Fütyült a szél, és ahogy lenéztem, egy erdőt láttam. De ez nem olyan volt, mint amiben mi álltunk. A fák szénfeketék voltak, sötét köd vette körül őket. Az egész úgy festett, mint egy horrorban; titokzatos, rémisztő, kegyetlen. Mi csak álltunk egymás mellett, úgy meredtünk a vége-nincs-sötétségbe. Aztán nagy nehezen feljebb emeltem a tekintetem. A túlpart nagyon messze volt, de még ki tudtam venni. Ugyan úgy nézett ki, mint az a rész, ahol most álltunk.

– A határ – suttogta megsemmisülten Militis. Cali csak meredt a szakadékra, és nem tudott megszólalni. – Nem gondoltam, hogy tényleg meghúzzák. Szóval aki eddig nem állt mellé, az már ellenség.

Halálos csend. Értettem miről van szó. Az Uralkodó maga mellé állított, akit csak tudott, a többieket kizárta, talán egy nyílt háború kezdetének jeleként. Ezért vitték el Kalat is. Akit igazán akart, azt megszerezte, az átjárást egyértelműen megtiltotta. Híd nem volt, lemászni nem lehetett. Teljesen reménytelennek tűnt a helyzet. Elnéztem jobbra, aztán balra, de a szakadék mindkét irányba folytatódott, nem lehetett látni a végét.

– Mi okoz ekkora pusztítást? – kérdeztem kétségbeesetten. Akkor nem érdekelt sem a háború, se semmi, csak az, hogy így nem tudjuk követni Kalat.

– Természet és tűz mágusok. Ellenünk fordítanak mindent!

Cali térdre rogyott, és zokogásban tört ki. A természet ilyen fajta halála elvette tőle a reményt, hogy a helyzet megoldható. Vigasztalni akartam, de nem tudtam mit mondjak. Ilyen helyzetben nem gondoltam, hogy van egyáltalán olyan, aki tud valami biztatót, nyugtatót mondani. Militis levette a táskáját, és kotorni kezdett benne, majd mindent kihajigált a földre.

– Kizárt, hogy ez elég hosszú – egy összetekert kötelet tartott a kezében, aztán a lábam elé dobta, és dühösen belerúgott egy kőbe, ami előtte hevert. Én felvettem a kötelet. Valóban semmi remény nem volt rá, hogy leérjen az aljára.

– Ha le is tudnánk menni, ott lesz végünk – Cali szólalt meg, tőle szokatlanul komor és elkeseredett hangon. – Természet mágusok ellen semmi esélyünk. Az erdő ellenünk fordulna, a fák megpróbálnának rossz útra irányítani, vagy csak egyszerűen megölni.

– De akkor mi lesz? – már kezdtem tartani tőle, hogy feladják. – Nem mehetünk vissza, nem hagyhatunk itt mindent!

– Miért, neked talán van ötleted? – kérdezte Militis. Hanga nem gúnyos volt, inkább kétségbeesett.

– Nincs. Egyelőre. Én azt mondom, maradjunk itt egy kicsit. Mindenki fáradt, így nem lehet normálisan gondolkodni.

Végül ebben maradtunk, és tábort ütöttünk nem messze a hasadéktól. Cali tüzet rakott, és bejelentette, hogy ő őrködik elsőnek, mi addig aludjunk, majd felkelt valakit, ha álmos. Most kivételesen nem ellenkeztem, hanem lefeküdtem, és megpróbáltam aludni. Érdekes, de egész hamar sikerült.

Álmomban otthon voltam. Sütött a nap, és én elindultam az iskolába. Gyorsabban odaértem, mint szoktam, és a rajzterembe vettem az irányt. Az egész osztály ott volt, de valami nagyon megváltozott.

A lányok Rebecat vették körül, amiben még nem is volt semmi különös, hiszen mindig így szokott lenni. De most a fiúk is ott álltak, egytől-egyig. Tomi Vivian mögött állt, és átölelte...

Közelebb mentem, de rám sem néztek. Rebeca könnyes szemmel magyarázott valamit.

–...és akkor azt mondta, hogy reméli, hamar szétmegyünk, és megutál engem. Aztán Angela csak úgy elment, de persze ez senkit sem lep meg. Soha nem volt normális, de azért nem gondoltam, hogy ilyeneket képes mondani!

– De én nem mondtam ilyet! – kiáltottam kétségbeesetten, de a hangom elveszett. Majd önkéntelenül folytattam: – Veszélyben vagytok, nem is sejtitek, mekkorában!

Senki sem fordult felém. Ekkor bejött a tanár, és egyszerűen átsétált rajtam, mintha valami szellem vagy árnyék lennék. Vivian előre nézett, és a következő pillanatban eltűnt, és a helyén egy vörös szemű kísértet lebegett. Hátrálni akartam, de nem tudtam. Lenéztem, és egy fekete folyadék-tócsában álltam.

– Itt vagyok köztük – suttogta. Hangja jéghideg volt, fagyos rémület futott végig bennem. – Ha azt akarod, hogy elmenjek, neked vissza kell jönnöd!

– Nem! – kiabáltam, és újra a hálózsákomban találtam magam. Felültem. Nagyon gyorsan vettem a levegőt, az arcom verejtékes volt, a szívem kalapált. Ahogy körülnéztem, észrevettem, hogy Cali elaludt, és senki sem őrködik.

– Nem mintha lenne kedvem ezek után aludni – morogtam magamnak, és kikecmeregtem a hálózsákból. A tűz már majdnem elaludt, ezért dobtam rá pár fadarabot. Aztán kisétáltam a szakadék szélére, és hagytam, hogy a hideg szél borzolja a hajam. Nem messze tőlem még mindig ott feküdt a kötél, amit Militis a táskájából vett ki. Most megint felemeltem, és letekertem. Tudtam, hogy felesleges, de azért lelógattam a törésvonal mentén. A szakadék feléig jó, ha elért.

Csak néztem a fekete lombú fák tetejét, és törtem a fejem, hogy hogyan mehetnénk át. Még mindig a kötelet szorongattam.

Átugrani nevetséges próbálkozás lett volna, hiszen vagy negyven méter széles volt. Lemászni nem lehet, mert a szakadék széle olyan sima volt, mint a tükör, sehol egy kínálkozó lábtámasz. Ráadásul ha le is jutunk, ott van az, amit Cali mondott. Az erdő hiába nem volt túl széles, elkeveredtünk volna benne, vagy még rosszabb.

Hogy elfoglaljam maga, kihúztam a kötelet, és nagyjából egyméteres lépésekkel megpróbáltam lemérni, hogy milyen hosszú. Nagyjából a táborhelyünkig ért, és negyvenhatot léptem. Szóval negyven és ötven méter között lehet. Megfogtam a végét, és már kezdtem feltekerni, amikor támadt egy ötletem. Mintha lámpát gyújtottak volna a fejemben.

– Militis! Cali! – csúszva érkeztem meg a tűz mellett. – Milyen széles lehet ez a szakadék?

– Hogy mi van? – Militis hunyorogva nézett rám, és beárnyékolta a szemét, mert zavarta a tűz fénye.

– A határ! Milyen széles lehet? Mert én negyven métert saccoltam, de nem igazán értek hozzá.

– És ez most miért ilyen fontos?

– Majd elmondom, csak gyertek már!

Csigatempóban felálltak, és követtek. Én közben húztam magam mögött a kötelet, mint az utolsó reményünket.

– Na? – türelmetlenkedtem, mikor már a törésvonal szélénél álltunk.

– Legfeljebb negyvenöt méter lehet, de akkor már sokat mondtam – Militis felém fordult. – Ez is megvolt. Elégedett vagy?

Én válaszként csak felemeltem a kötél végét. Egy pillanatig csend volt.

– És hogyan...? Lőjem át? Végül is az sikerülhet, de nem lesz könnyű beakasztani valamibe, ami meg is tartja. Meg aztán hogy megyünk át? Ahhoz már elég széles, hogy ne tudjuk megtartani magunkat a végéig.

– És ha valamivel lecsúszunk?

– Hogy érted?

– Hát mondjuk valamit ráakasztunk, megfogjuk a két végét, és csúszunk.

– Ahhoz magasabban kéne lenni ennek a végének, hogy legalább egy kicsit lejtsen. Mondjuk ez megoldható – ránézett a közelben álló fákra, és kiválasztott egy vastag törzsű, magas darabot. – Ez például jónak tűnik.

– És át tudsz lőni úgy, hogy a kötél meg is tartson minket? – kérdezte Cali, és a túlpartot kémlelte. – Nem is nagyon látok át, célozni szinte lehetetlen.

– Ezt szerintem hagyjuk a prolitatorra – a szemem sarkából ránéztem a lányra. Halványan elmosolyodott.

– Át tudok lőni, de egy kis fény tényleg nem ártana, mert így nagyjából csak találomra célzok, aztán vagy jól akasztom be, vagy nem.

– Ezen lehet segíteni.

Felizzottak a jól ismert ágak, a következő percben pedig a lángok Cali kezét nyaldosták. Tenyerét a túlpart felé fordította, majd szelíden ráfújt a tűzre, és suttogott valamit. Erre fénysugár futott a szemben lévő fák felé, és egy lángoló gömb állt meg fölöttük. Máris lehetett látni.

– Tökéletes – Militis elővett egy nyilat, szorosan rákötötte a kötelet, ráillesztette az íjra, és célba vett egy ideális pontot. Pendült a húr, és a nyíl a kötéllel elrepült. Én addig a másik végét tartottam.

Egy fa törzsében ért célba. Hihetetlenül mélyen belefúródott.

– Nem semmi – ezt még csak véletlenül sem hangosan mondtam, magamban viszont minden elismerésem a lányé volt, aki közben felmászott a kiszemelt fára, és kikötötte a kötél itt-maradt végét.

– Most már csak keresni kell valamit, ami jól le tud csúszni rajta, és bele tudunk kapaszkodni. És persze van belőle három.

Ez nem tűnt túl egyszerűnek. Mindenki kipakolta a táskáját, de azokban csak élelem volt, kulacsok, hálózsák és ruhák, esetleg még egy-két dolog, de egyik sem a feladatra alkalmas.

– Ez műszálas – motyogtam magamnak, és egy felsőt tartottam a kezemben. – Annak csúsznia kell rajta. Legalábbis az összes holmink közül még ez a legjobb.

Kirántottam a tokjából a tőrt, és ahogy tudtam, szétszaggattam vele a ruhadarabot. Így három hosszú sáv lett belőle, amiket még félbe hajtottam, hogy erősebbek legyenek.

– Ezekhez mit szóltok? – kérdeztem a többieket, és mindkettőjüknek adtam egy ruhacsíkot.

– Nem is tudom... Biztos, hogy megtart? – Militis tétován nézegette az anyagdarabot. – Már most nem azért, mert beléd akarok kötni.

– Itt semmi sem biztos – Cali felállt, és felmászott a fára, egyértelmű jelét adva, hogy neki ez megfelel, és indulni akar. Én odanyújtottam a táskáját, amit a nagy sietségben sikeresen lent hagyott.

– Van benne valami – felelte, de még mindig nem indult el. Én összekapkodtam a szétdobált holmimat, és nekiveselkedtem a fának. Militis még tétovázott egy kicsit, aztán ő is utánunk jött. – Egyszerre csak egy menjen. Hármunkat nem fog kibírni.

Cali ment elsőnek. Felakasztotta a rongyot a kötélre, két oldalt rátekerte a kezére, és erősen belekapaszkodott. Aztán nagy levegőt vett, behunyta a szemét, és teljes erővel elrúgta magát a fától.

Néhány másodperc múlva biztonságban meg is érkezett a túloldalra. Az első sokk után a diadal jeleként a magasba emelte két kezét, és örömében megpördült a tengelye körül.

Ezen felbátorodva én is nekikészültem. Calihoz hasonlóan jártam el a ruhával, de utána megtorpantam. Eléggé tériszonyos voltam, és a félelmet csak fokozta a tudat, hogy ha leesek, azonnal szörnyet halok. De végül erőt vettem magamon, és elrugaszkodtam.

Talán az egész csúszás nem is tartott fél percig – nem tudom. De akkor sokkal többnek éreztem. A karom begörcsölt, nehezen tartottam magamat. Nem mertem lenézni, az arcomba belecsapott a szél. Azt viszont fel tudtam mérni, hogy a fába, ami a kötelet tartotta, nem kellene belecsapódni, ezért rákészültem, hogy amint a föld fölé érek, el kell engednem a ruhát, amit eddig úgy szorítottam, mintha hozzá akarnék ragadni.

Végül egy mesteri bukfencet bemutatva értem földet, és pár másodpercig moccanni sem tudtam. De azért nagy nehezen összeszedtem magam, és akkor már végtelenül boldog voltam, hogy átértem. Cali át is ölelt, és amíg Militis át nem ért, el sem engedett – akkor is csak azért, hogy őt támadja le.

– Istenem, azt hittem meghalok – érdekes módon ezt nevetve mondtam ki, és a két lány is nevetett. Már komolyan azt hittük, hogy vissza kell fordulnunk, és nem látjuk többet Kalát.

– Kötelünk viszont most már nincs – csóválta a fejét Militis. – Pedig biztos fog kelleni. De mindegy – sóhajtott, és odament a fához, amibe belelőtte a nyilat. – Nem tudom ez miért nem jutott hamarabb eszünkbe. Mondjuk nem gondoltam, hogy ilyen könnyen fog menni, simán lezuhanhattunk volna. Túl sok buktatója volt a mutatványnak.

– Nem mindegy? Élünk, átjöttünk, a többi nem számít – jelentettem ki.

– Ezt viszont el kell tüntetni innen – ránézett a nyílra, de kihúzni lehetetlen volt, és el sem tudta törni. Végül kihúzta a kardját, és nagy nehezen levágta a kiálló részt. A kötelet visszadobta a szakadékba. – A semminél ez is jobb.

– És most? Megyünk tovább? – tette fel a kézenfekvő kérdést Cali.

– Szerintem menjünk, amíg tudunk – feleltem, és ebben is maradtunk. Aludtunk valamennyit, és ez a kis mutatvány amúgy is mindenkit felélénkített.

Így hát ittunk egy kicsit, aztán folytattuk az utat. Az ösvény itt is folytatódott, nem kellett másikat keresnünk. Az időt kellemesnek éreztük, mindenki felvidult, Militis és köztem pedig kezdett megtörni a jég, bár ezt nyíltan senki sem jelentette ki, mert az még azért sok lett volna...

Közben egy kicsit változott a táj. Az út eddig nagyjából egyenesen haladt, most azonban egyre több helyen emelkedett, mintha egy dombságban gyalogolnánk. A fák is változtak; egyre magasabbak lettek, bokrokat pedig szinte egyáltalán nem láttunk. Ez egy kicsit nyugtalanított, mert védtelennek éreztem magam, ha szükséges lenne, nem lenne hova elbújni.

Azzal magyaráztam magamnak az aljnövényzet hiányát, hogy oda nem süt a nap – de aztán rájöttem, hogy sehol sem süt a nap.

– Hogy élnek a fák, ha nincs fény? – kérdeztem hirtelen.

– Alkalmazkodtak. De a táltosoknak és a természet mágusok keze is benne van. Mondjuk főleg a táltosoké, a mágusok már mind az Uralkodó mellé álltak, ő pedig nem törődik a természettel. De aki még igen, az segített a növényeknek, néha mágiával is.

– Hogy máshogy lehet?

– Pontosan nem tudom. Lehet, hogy táltos vagyok, de keveset foglalkozok növényekkel. Inkább maradok a tűznél.

Nem volt több kérdésem, úgyhogy megint csak némán baktattunk egymás mellett. Néha Cali és Militis beszélgettek, de csak lényegtelen dolgokról, és volt egy olyan érzésem, hogy inkább csendtörés céljából. Egyszer-egyszer én is közbeszóltam, ha értettem a témát, de közben egészen máson gondolkodtam, meglehet ezek is lényegtelen dolgok voltak, mint például meddig megyünk még, lesz-e még itt valaha fény, találkozunk-e állatokkal, meddig megyünk még, mit fognak szólni, ha egyszer haza megyek, meddig megyünk még...

Majndem hasra estem egy kőben...

Kezdett leragadni a szemem...

Rám telepedett valami hirtelen jött és megmagyarázhatatlan fáradság...

Csak mentem, és mentem, nem figyeltem oda. Köd ereszkedett a szemem elé, aztán vaksötét lett, mégis ébren voltam. Csillagszerű pontok ragyogtak körülöttem, ember-árnyak voltak mindenhol.

– Mutasd magad – suttogtam. Pont, mint amikor összevesztem Militis-szel; nem én akartam mondani, amit mondtam, más mondatta velem. Egy árny kilépett a többi közül, körvonalai élesebben kirajzolódtak, arcán csodálkozás. Mégis messze volt, nem ismertem fel, hogy ki, abban sem voltam biztos, hogy láttam már. – Ki vagy?

Kinyitotta a száját, válaszolni akart. Ekkor visszatértem az erdőbe, ahol voltam, és megint az ösvényt tapodtam. De a választ így is hallottam:

– Álljatok meg! Megmondom ki vagyok, de előbb te mond meg catus!

Kardok és íjak tűntek fel a semmiből. Valakik körülvettek minket, és nem tekintették magukat a barátainknak.