Kilencedik fejezet

 Sziasztok!
Most egy kicsit hosszabb fejezetet hoztam :) Remélem tetszeni fog. 
A véleményeteket továbbra is várom, a kérdezz-felelek pedig még nem most lesz, mert kevés válasz érkezett, meg igazából a kérdéseitek megválaszolása sem olyan könnyű dolog (egyébként nagyon jó kérdések) ;)
Ha valaki még válaszolni, és/vagy kérdezni szeretne, az az előző fejezetnél hozzászólásban megteheti.;)
Jó olvasást!
Giger



Mikor magamhoz tértem, először azt sem tudtam hol vagyok. Aztán lassan kezdtek visszatérni az emlékeim, és már meg is fájdult a fejem. A két lány nem messze tőlem ült, egy apró tűz mellett. Hallottam, hogy halkan beszélgetnek, de hogy mit, azt már nem értettem. Kicsit közelebb mentem, halkan, hogy ne vegyenek észre, de még így sem tudtam kivenni, hogy mit mondanak, tovább pedig nem tudtam menni, mert akkor biztos rájönnek, hogy ott vagyok.
Ahogy láttam, Cali magyarázott valamit, és igen csak felkavart volt. Militis csöndben hallgatta, és addig meredt szemmel nézett a tűzre.
Még egyáltalán nem akartam leleplezni magam. Olyan helyre húzódtam, amit már nem világítottak meg a lángok, aztán felhúztam a térdem, és gondolataimba mélyedtem. Nagyon fáztam, de ez most a legkevésbé sem érdekelt.
Kezd ez az egész egyre érdekesebb lenni. A látomás szerű képek, amik pár nappal ezelőtt bevillantak, és most ez az egész... És érdekes módon nem maga a jelenség nyugtalanított (kezdtem beletörődni, hogy megbolondultam), hanem a szellem szerű, izzó szemű alak. Szabályosan féltem tőle, pedig nem ennek kellett volna a legfurcsábbnak lenni, hanem annak, hogy olyanokat látok, amik nincsenek. Mert hogy ez nem létezett, abban egészen biztos voltam.
- Ahhoz képest, hogy éppen beletörődtél az elmebajba, elég nyugodt vagy - szólt egy hang a fejemben, ami valamiért Kala hangjára hasonlított.
- Soha nem voltam normális - feleltem neki suttogva.
És tényleg így gondoltam. Mindig kiközösítettek, akármilyen társaságba is kerültem. Ezek után vajmi kevés rá az esély, hogy nem velem van a baj. Bár konkrét okot soha nem vágtak a fejemhez, csak azt, hogy nem vagyok normális. De mit értsek normális alatt? Miért az a normális, amilyen az emberek többsége? Ki döntötte ezt el? Az én szememben az nem normális, hogy beállok a sorba, és azt teszem, amit mások. És egyáltalán, hol a sor? Akárhogy nézzük, két egyforma ember nincs. Akkor nincs is olyan jelenség, hogy normális.
- Nem hagyod kibontakozni! - Cali kiáltása zökkentett ki a gondolataimból. Összerezzentem, és a fülemet hegyeztem, de felesleges volt, mert amúgy is hallottam volna, olyan hangosan beszélt. - Ki tudja, hogy mi lehet még belőle, és te...Te elnyomod! Senkinek érzi magát miattad! Egyszerűen nem tudlak megérteni Militis... Szörnyű amit vele művelsz!
- Ez szörnyű? - persze, Militis soha nem hagyta magát. Jellemző. - Amit ő az előbb csinált, az meg egyenesen jó, nem?!
- Igen! - jelentette ki büszkén Cali, és felállt. - Csodálatos, hogy mire képes! Végre értem! Hát nem fogod fel, mekkora szerencse, hogy itt van?
- Valahogy én ezt nem tudom szerencsének hívni - azzal Militis becsörtetett a bozótba, és jó egy óráig nem is jött vissza.
Még egy darabig maradtam a helyemen. Szerencse... Ugyan! Ha engem meglát a szerencse, akkor száz mérföldre menekül és évekig nem meri visszadugni a képét. Az meg, hogy velem jár a szerencse, már egyenesen vicces. Inkább felálltam, és odamentem Calihoz. Nem mondtam semmit, csak leültem a tűz mellé. A lány szintén csöndben volt. Egyértelműen látszott, hogy a témáról egyikünk sem akar egy árva szót sem ejteni, úgyhogy inkább mást hoztam fel.
- Mikor indulunk? - kérdeztem. Közben nem néztem rá.
- Amint a királykisasszony kihisztizte magát - felelte némi haraggal a hangjában. Egy ideig csöndben volt, aztán zavartan hozzátette: - Nem rossz ember. Csak...
- Nem kedvel engem. Vagy... Nem is az, hogy nem kedvel. Csak sok dolog jött hirtelen, én pedig most jelentem meg, és még nagyobb felfordulást csináltam. És mert az előbb... Megtette, amit mondtam. Én uraltam őt, és ezt nem akarta. Hogy így mondjam - fogalmam sem volt, hogy mi mondatja ezt velem, de minden tiszteletem az övé volt.
Cali egy darabig nem válaszolt, csak engem nézett, és látszólag gondolkodott.
- Pontosan - összeráncolta a szemöldökét. Mintha meglepődött volna azon, hogy amit mondta, igaz.
- Szerinted utolérjük Kalát? - megint témát váltottam. Ez valahogy jobban érdekelt.
- Valamikor biztos. Útközben már nem hiszem.
- Mi?! Akkor mégis mikor?! És miért nem indulunk...?
- Angela, én így akartam - jelentette ki határozottan. - Út közben sokkal nehezebb hozzáférni.
- És ezt miért csak most mondod? - olyan volt a hangom, mint aki most ébredt fel, és még félig kómás.
- Mert én is reménykedtem - felelte röviden és tömören, aztán felállt, és kinyújtóztatta tagjait. - Lassan vissza kellene jönnie - morogta, és a fák közötti sötétséget kémlelte.
Most tűnt csak fel, hogy mennyire kellemetlen hely az, ahol álltunk. Egy kis tisztás-szerűség volt, amit a lehető legsűrűbben vettek körül a fák és bokrok. Eddig észre se vettem, hogy egy szúnyog nem sok, de annyi állat sem volt sehol.
Megfordultam - és majdnem kiugrottam a bőrömből ijedtemben. Militis állt ott, összefont karral, unott tekintettel. Vetett rám egy lekicsinylő pillantást, aztán magára kötötte az íját, ami eddig a földön hevert, és elindult a sötétségbe.
- Ha nem jöttök, soha nem érünk oda - szólt hátra. Calival sokat mondó pillantást váltottunk, aztán én bemutattam egy mesteri szemforgatást, és követtem a lányt.
Megint kezdődött az órákon át tartó kutyagolás, látszólag semmi eredménnyel. Már nem is figyeltem, hogy merre haladunk. Egyrészt, mert még mindig alig láttam valamit (meglehet, a semminél többet, mert ott volt Cali és az izzó ágai), másrészt pedig kezdtem unni. Fát fa, bokrot bokor, tisztást tisztás váltott fel, az út néha emelkedett egy kicsit, aztán egy völgybe vitt le, csak hogy aztán újra felfelé kelljen menni. Egy ideig szándékosan csak azt figyeltem, hogy van-e itt valamilyen élőlény, de továbbra sem futottunk össze sem egy rovarral, sem egy nagyobb emlőssel, vagy madárral. Az emberekről meg ne is beszéljünk, noha az ő hiányuk egyáltalán nem volt probléma a jelen helyzetben.
- Mielőtt valaki nekem esne - szólaltam meg, erősen megnyomva a "valaki" szót - csak érdeklődök, de mennyire van még innen Kala? - egyrészt tényleg érdekel, másrészt untam a halálos csendet.
- Körülbelül még két nap. De lassan meg is kellene állnunk - Cali várakozva nézte Militist, de ő megmakacsolta magát, és nem reagált. Én nem akartam semmi féle vitát, úgyhogy intettem, hogy hagyjuk az egészet, és eltereltem a témát.
- Érdekes. Már egy napja megyünk, és semmilyen élőlányt nem láttam. Még csak házakat sem.
- Persze, mert azokat kerüljük. Más meg... Nem is tudom. Régen nem találkoztam semmivel.
Megint csend. Nem sokkal később végre megegyeztünk, hogy alszunk pár órát, és kerestünk egy kényelmesebb helyet. Elővettem a hálózsákomat, Cali tüzet rakott, Militis pedig megint eltűnt valahova.
- Nem kellene... Ébren maradi valakinek? - kérdeztem tétován, mikor már megtaláltam a legkényelmesebb helyet a tűz mellett.
- Megoldjuk, aludj nyugodtan.
- Nem vagyok álmos.
Ez persze nem volt igaz, de láttam Cali szeme alatt a karikákat, és nem egyszer kaptam ásításon az utóbbi másfél órában. Mellesleg ha kell, mindig is tudtam éjjeli bagoly lenni. Egyszer például, amikor apa még kamionsofőr volt, és elmentem vele fuvarba, két nap és két éjszaka semmit sem aludtam, mert fent akartam maradni vele.
A lány gyanakodva végigmért.
- Majd váltunk! Tényleg nem vagyok álmos - ismételtem, aztán várakozó tekintettel néztem rá.
- Legyen - adta be a derekát. - De majd ébressz fel!
- Úgy lesz.
Közben Militis is vissza jött. Kiderült, hogy körülnézett a környéken.
- Nem messze van egy kisebb forrás. Egy tiszta tóba folyik, amit egyenlőre jobbnak látok békén hagyni. Cali szerintem érted miért. Egyébként házak egyáltalán nincsenek, sikerült messzire elkerülni az összeset.
- Mi van azzal a tóval? - kérdeztem, bár sejtettem, hogy nem fogok választ kapni. Azok ketten csak egymásra néztek, de valóban nem szólaltak meg. - Tudjátok mit? Nem is akarom tudni! - dühösen legyintettem, aztán leültem a hálózsákomra, háttal a tűznek. Hallottam némi motoszkálást, és amikor tíz perc múlva visszafordultam, már Cali és Militis is aludt.
Fogtam egy botot, és piszkálni kezdtem a tüzet. Hirtelen betolakodott a fejembe egy gondolat; Keresnek-e?
Feltéve, hogy a szüleimnek már feltűnt, hogy elmentem, ők szinte biztos. De amúgy ki? Talán egy-két fiú haver... Haver. Nem barát.
A lányok talán még örülnek is neki, hogy elmentem. Sőt! Biztos. Ez egyedül Rebeca esetében esett rosszul
Fogalmam sincs, hogy miért ragaszkodtam hozzá. Talán mert olyan akartam lenni, mint ő. De nem feltétlenül tulajdonságokban... Inkább csak azt akartam, hogy az emberek úgy álljanak hozzám, mint hozzá. Pedig az talán nem is lenne jó. Ha nincsenek ellenségeid, akkor valamit nagyon rosszul csinálsz.
Vajon mit éreznek azok az emberek, akik mindenkinek megfelelnek a közvetlen környezetükben? Van egyáltalán ilyen ember, vagy csak a látszat csal? Ha van is ilyen, nem értem. Ha folyton csak dicsérnének, én már biztos megőrültem volna a tudattól, hogy semmit sem csinálok jól.
A tűz mögött az erdőben, hirtelen egy apró, lilás-kékes fénygömb jelent meg. Megdörzsöltem a szemem. Biztos csak hallucinálok, vagy ilyesmi, mert már fáradt vagyok. Aztán megint odanéztem, de a jelenség nem tűnt el. Még vagy ötször megismételtem a műveletet, meg is csíptem magam, aztán beletörődtem, hogy ez a valóság. Felálltam, és elindultam felé. Már csak egy karnyújtásnyira volt tőlem, amikor összezsugorodott és eltűnt. Csalódottan fordultam vissza, amikor újra feltűnt, ezúttal jó pár méterrel arrébb. Amilyen halkan csak tudtam, bementem a fák közé, és a karomat kinyújtva siettem a fény felé, de most még hamarabb eltűnt, mint az előbb.
De nem indultam el visszafelé, hanem csak álltam és figyeltem, mert éreztem, hogy újra meg fog jelenni. Nem is kellett sokáig várni. Most két nagy fa között jelent meg, és egy árnyalanyival nagyobb volt, mint az előbb. Tudtam, hogy mi lesz. Ki se nyújtottam a kezem, mikor elég közel kerültem hozzá, eltűnt.
Utána még vagy ötször bukkant fel előttem. Egyre nagyobb és fényesebb lett. Észre sem vettem, de ahogy követtem, egyáltalán nem pislogtam. Megigézve követtem a jelenséget, és úgy éreztem, ha elveszítem, akkor én is elveszek.

Végül egy hatalmas gömbhöz éreztem, aminek a közepében egy kis kép volt, ami ahogy közeledtem, úgy növekedett. A képen egy füstből formált arc volt. Suttogott valamit, de én nem értettem, hogy mit. Olyan érzésem támadt, hogy nem kellene közelebb mennem, de akkor valami elvette tőlem az irányítást. Nehézkesen lépkedtem előre, és nem tehettem ellene semmit. Kiáltani akartam, de nem tudtam kinyitni a számat.
- A barátaidat nem látod többé - suttogta a füst-arc, és én rá függesztettem a tekintetemet. A szemem meredt volt, lassan vettem a levegőt. - Az Uralkodó tudja, hogy itt vagy, és azt is, hogy honnan jöttél.
A képben felszállt a füst, és az osztálytermünk képe jelent meg. Láttam, ahogy Tomival és Kris-szer beszélek, a lányok pedig elvannak a saját helyükön.
- Azt a világot nem vonja be ebbe - sziszegtem. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy beszélni tudjak. 
Száraz, rémisztő nevetés hangzott fel, a következő pillanatban pedig indák fonódtak a karomra és a lábamra. Amit elértem, azt megpróbáltam letépni magamról, de nem sikerült. Csak egyre szorosabbak lettek, és húzni kezdtek egy kisebb tó felé. Kétségbeesetten küzdöttem, de nem volt remény. A lábam már térdig a vízben volt, és majdnem megfagyott. Szinte már nem is éreztem.
Már kezdtem feladni, amikor eszembe jutott valami. A tőr, amit még Militis adott!
Nagy nehezen kihúztam a tokjából, aztán teljes erőből beleszúrtam a bal kezemet szorító indába, mire az megmerevedett, aztán elengedett.
Ezen fellelkesülve nekiestem a többinek is, és a végén már csak a jobb karomon volt egy. Gondolkodás nélkül vágtam el, és itt kezdődött a baj. A lában teljesen lefagyott, egyáltalán nem éreztem, és amikor lépni próbáltam, belezuhantam a vízbe.
Kétségbeesetten kapálóztam, de hiába. A tó hirtelen mélyült, a víz iszonyatosan hideg volt, én pedig bepánikoltam. Szédülni kezdtem, és nem láttam annyit se, mint eddig.
Aztán egy kéz jelent meg közvetlenül fölöttem. Összeszedtem a maradék erőmet, és belekapaszkodtam, ő pedig rögtön kirántott a vízből.
Cali volt az, Militis pedig segített neki. Segítettek állva maradni, és vezetni kezdtek a táborunk felé.
- Hogy lehetsz ennyire... - füstölgött Cali, de nem nekem címezte.
- Céloztam rá, hogy mi van! - vágott vissza Militis.
- Mondhattad volna konkrétabban is! Azt hittem csak valami ártatlan lény, nem egy vízi démon! És te szó nélkül hagytad, hogy egy valaki őrködjön! Minket is odacsalt volna!
- Nem gondoltam, hogy idáig eljön!
- Ja, persze, ezt higgyem is el, mi?! Kala miatt vagyunk itt, felfogtad végre? Ez nem egy kaland, nem arról szól, hogy kinyírjuk egymást, hanem hogy megmentsük őt! Álljunk meg! - csattant fel hirtelen, és megtorpant.
- Most meg miért?
- Mondjuk mert Angela tiszta víz? Nem, az túl egyszerű lenne...
A nadrágján izzani kezdtek az ágak. Hozzáért, aztán a tenyerében már ott is lobogott a tűz. Közelebb lépett hozzám, leírt pár furcsa mozdulatot a levegőben, aztán a tűz átterjedt rám. Kellemes meleget éreztem, és amikor a lángok eltűntek, már teljesen száraz voltam, és egyáltalán nem fáztam.
- Jól vagy? - kérdezte Cali.
- Igen! - feleltem ingerülten - Nincs semmi bajom! Unom ezt a kétballábas, semmirekellő szerepet! Nincs semmi bajom!
- Jól van na! De arra lennék kíváncsi, hogy mi történt. Normális esetben nem tudtalak volna kihúzni.
- Miért nem?
- A démon miatt. Ez egy olyan... Szörnyféleség. Magához csalja az áldozatát, aztán mutat neki valamit, amivel megbűvöli. Utána már nem szoktak tudni ellenkezni, és könnyedén meg tud fojtani. De rajtad nem volt semmi, ami a vízben tartott volna.
- Igen, mert... - azzal elmeséltem mindent, ami az első fénygömb feltűnése után történt.
- Több van benned, mint gondoltam - legnagyobb meglepetésemre ezt Militis mondta. - Úgy értem, szinte senki nem tud neki ellenállni. Ki sem kerülnek a bűvöletéből, nemhogy harcolnak vele!
- Hát, ha már bajba kevertél, akkor ki kellett másznom belőle valahogyan - jelentettem ki, aztán sarkon fordultam, és visszamentem a táborhelyre.
Büszkeség is van a világon.